Előkerült a régi naplóm... 2001... "csak nehogy én feleljek holnap", "ez a hülye német tanár megint röpdolgozatot iratott", "szembejött a folyosón az a 12. d-s fiú, és szemeztünk". Mennyi emlék. És mennyi akkor fontosnak hitt dolog. Persze azok is voltak. De aztán már a vizsgáktól kellett félni, a zárthelyiktől. Most meg... A holnaptól. Felnőtt lettem. Felnőtt lettem?!
Édesanyám sírva búcsúztatott, pedig már nem élek otthon hat éve. De azt mondta, hogy ez most más. "Dehogy más édesanya!" - mondtam neki. És akkor még el is hittem. Aztán fekszem az albérletben az ágyban, és rájövök, hogy tényleg más. És igaza van. Ugyanazok az emberek vesznek körül, ugyanazok a barátaim, ugyanazok hiányoznak, és én is ugyanaz vagyok. De már mástól félek. Az ismeretlentől.
Az újtól sosem ijedek meg, hiszen klassz dolgokat tartogathat, és mindig kíváncsian csodálkozom a világra. De attól félek, hogy egyedül kell megállni a lábamon. Persze tudom, hogy akikre eddig számíthattam mindig itt lesznek velem. De most minden új. Még a régi is. Ezért olyan kettős ez az érzés. Az ismeretlen élet, az új élet, ami a szeptemberrel köszöntött rám. Azt hiszem jó úton haladok. Boldognak érzem magam pillanatokra. És ez megnyugtat. Talán nem tévesztettem el a kereszteződésben az utam.
De ijesztő! Ijesztő, hogy nagylány lettem. Hogy nagylány lettem megint...
