Jelenet

Mindjárt indul a vonat, és még sehogy sem állok. Összepakolni? Természetesen mindig az utolsó utáni pillanatban. (Ez pedig mindig azzal jár, hogy valami otthon marad.)

Na, lássuk csak: mi is kell a fővárosi élethez?! Anyu-kaja! Mmm... az a rántotthús! Abból jöhet bőven a káposztasalátával együtt. Ruhák bepakolva. Legalábbis azt hiszem, mindent begyűrtem a nagy utazótáskába. A diktafon! Hol az istenben van az a vacak szerkezet? Pedig anélkül nem indulhatok el! Kell az önmegvalósító, világmegváltó, karrierelindító ötletemhez! Már csak félórám van, és még mindig itt állok játszós ruhában, és egyszerűen nem találom a diktafont. Anyu sürög-forog a konyhában. Mit pakoljak még? - hangzik a kérdés. Miközben én egyik kezemmel túrok a szobámban lévő dobozokban, másikkal meg húzom fel magamra a farmert, hanyagul odavetem - Mindegy. És megvan! Oké. Diktafon is pipa! Nagy boldogság. Majd azon kapom magam, hogy ülök az ágyamon, és lefelé görbül a szám. Miért van az, hogy mindig az utolsó pillanatban pakolok be? Miért az utolsó pillanatban kapkodok? A válasz, amin eddig annyit töprengtem, most nagyon hirtelen arcon csap: nem akarok elindulni. A csizmám egyik fele a szobában, másik felét az előszobában hagytam. Itt ülök félig felöltözve, és már mindjárt indulnom kell, de nem akarok felállni. Anyu idegesen kapkod - pedig én késem le a vonatot... Most nem! Nem akarok visszamenni. Jó itthon. Nagyon jó volt most itthon.

Papa

észre sem vettem. nem is éreztem, csak már azt, hogy ott van a gombóc a torkomban, és nem tudok megszólalni, csak a néma zokogás tör fel. és a könnyek. az a sok könny. és éreztem. végre megint éreztem. éreztem, hogy ember vagyok.
nem is tudom, miért sírtam. de megállíthatatlanul folytak az arcomon a könnyek. nem értettem. és most sem értem. csak éreztem, hogy találkoztam valakivel. találkoztam egy olyan emberrel, akit még csak nem is ismerek, de ez az érintés. pedig csak a kezem fogta meg. és eszembe jutott. eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor a nagypapám ott ült mellettem, és mesélt. és nevettünk. amikor még nem tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani. amikor még nem tudtam, hogy egyszer csak nem láthatom többet. és már nem fogja meg a tökmag kezem, és nem nevetjük ki többet az öcsém, és nem viccel meg többet. már alig emlékszem. csak érzem. és amikor megfogta a kezem, akkor... akkor ott volt megint az az érzés. ami hiányzik.

kartámla

ez a kartámla itt az enyém. az én ülésemhez tartozik. hihetetlen! három óra zötykölődés a vonaton, és még csak a kartámlám sem az enyém. keresztbe teszem, az ölembe rakom, rátámaszkodom a kezeimre. nem jó! sehogy sem jó! kényelmetlen! csak a kartámlát szeretném használni. megillet. én ezt a helyet kifizettem. 505 HUF. magyar pénz! a helyjegyem. a 22-es kocsi 33-as ülése az enyém. a kartámla is. hm... de csak három van. három? mondjuk... logikus. két ülés. kartámla: két szélen és középen egy. csak hogy valami elválassza intim szféráinkat. én és a fiú, aki mellettem utazik. ne érjünk egymáshoz. de ő megteszi. és megint. az a kartámla az enyém! nem jó. nem adja. de hogy adjam a tudtára? az az enyém. a 33-as ülés. és még dől is erre!!! ez felháborító. rátámaszkodik a jobb kezével az asztalra, és a bal kezét a kartámlára teszi. a közös kartámlára. 505 magyar forint volt a helyjegy. a 22-es kocsi 33-as ülésére. ő is ennyit fizetett. 505 forintot. egy ülésért és kartámláért. meg kell egyeznünk. kompromisszum. de hogy felezzünk? három órát zötykölődünk. ő is fészkelődik. kényelmetlenül ül. én is. 505 forintért. ennyi volt a helyjegy. a 22-es kocsi 33-as ülésének helyjegye. kartámlával...

hol és mikor. PONT!

Azt hiszem, valami mindig segít túllépni. Vagy csak továbblépni. Egy dal, egy kiadós sírás, egy éppen jókor megcsörrenő telefon egy kedves hanggal: "Hogy vagy?" De lehet az is, hogy az óra monoton lüktetése adja meg azt a lökést, hogy nem szabad ebben a monotonitásban rekedni. Nem az én tempóm a tik... tak... Nálam néha megszólal a vekker, amit sokan utálunk. még öt perc, még nyolc perc, még csak egy kicsit hagy maradjak. Még nem akarok felébredni. Pedig pont ez az, ami felráz, ami szó szerint felébreszt. És új lehetőséget ad. Ráébreszt: most! Minden perc több értékes pillanattól foszthat meg.

Emlékszem, hogy utáltam Szegeden reggel fél ötkor ébredni. De aztán minden reggel történt valami. vagy épp jó helyen voltam, (másnak) jó időben, és megmentettem egy életet, vagy éppen a másik kombináció játszott: rossz idő, rossz hely szereposztás, mert megbüntettek a villamoson. vagy csak ültem a villamoson, hallgattam a zenét, és néztem ki az ablakon a szegedi hajnalba. de amikor reggel hatkor megjelentem a stúdió előtt, a takarítólány mindig mosollyal - néha már-már a cinkosságot is éreztem ebben a kedves tekintetben és az őszinte derűben - fogadott, és már adta a kulcsot. egy szó sem kellett: már megint itt, már megint ilyenkor. de azért, mert akartam. semmit nem akartam jobban. csak alkotni. valami klassz kis dolgot. és úgy érzem, ez sikerült. és most lehet, hogy picit könnyes a szemem, mert lehet, hogy már a fél ország ismeri életem állomásait (cv), de még nem jött A telefon. de miért lenne ilyen egyszerű? valahogy azt érzem, hogy megint jó helyen kell lennem, jó időben. persze azzal az elszántsággal, jókedvvel, ami én vagyok. kell, hogy önmagam legyek. mert akkor hamar megtörténik. mert nem csak jó helyen kell lenni. nem csak jó időben. kell az a plusz adalék. TE! vagyis... Én. ez az a klassz dolog. hiszem!

amikor boldog vagyok

Elhittem... Igen, elhittem! De csak egy kicsit. csak pár pillanatra! Lehunytam a szemem, és csak átéltem. éreztem. persze ezeket a pillanatokat is megmérgezte a valóság tüskéje. hogy tudtam... tudtam azt, hogy ez mind nem igaz. csak hazugság. csak áltatás. pedig hagyni akartam magam. csak egy kicsit. hinni. azt hinni, hogy igaz, és csak utána visszacsöppenni a valóságba. talán ezért, talán másért, végül mégis hagytam. hagytam magam. de csak pár pillanatig! hagytam eluralkodni magamon az érzést. az érzést, ami megmagyarázhatatlan. az érzést, ami... ami... ami csak jó. de amikor becsuktam a szemem, kicsordult egy könnycsepp. pedig nem akartam. azt hittem, hogy erős vagyok. de aztán amikor boldog akarok lenni... boldog! csak pár pillanatra... akkor ezt megmérgezi a gyengeség. az a gyengeség, amiről nem akartam tudni, hogy létezik. amiről nem akartam tudni, hogy bennem is létezik.
mégis... megint lehunyom a szemem. és elhiszem. elhiszem addig, amíg csak lehet. és hiába érzem, hogy gyengülök. bennem van ez a furcsa érzés. ami... ami csak jó. az érzés, amikor elhiszem. elhiszem, hogy boldog vagyok.