Jelenet

Mindjárt indul a vonat, és még sehogy sem állok. Összepakolni? Természetesen mindig az utolsó utáni pillanatban. (Ez pedig mindig azzal jár, hogy valami otthon marad.)

Na, lássuk csak: mi is kell a fővárosi élethez?! Anyu-kaja! Mmm... az a rántotthús! Abból jöhet bőven a káposztasalátával együtt. Ruhák bepakolva. Legalábbis azt hiszem, mindent begyűrtem a nagy utazótáskába. A diktafon! Hol az istenben van az a vacak szerkezet? Pedig anélkül nem indulhatok el! Kell az önmegvalósító, világmegváltó, karrierelindító ötletemhez! Már csak félórám van, és még mindig itt állok játszós ruhában, és egyszerűen nem találom a diktafont. Anyu sürög-forog a konyhában. Mit pakoljak még? - hangzik a kérdés. Miközben én egyik kezemmel túrok a szobámban lévő dobozokban, másikkal meg húzom fel magamra a farmert, hanyagul odavetem - Mindegy. És megvan! Oké. Diktafon is pipa! Nagy boldogság. Majd azon kapom magam, hogy ülök az ágyamon, és lefelé görbül a szám. Miért van az, hogy mindig az utolsó pillanatban pakolok be? Miért az utolsó pillanatban kapkodok? A válasz, amin eddig annyit töprengtem, most nagyon hirtelen arcon csap: nem akarok elindulni. A csizmám egyik fele a szobában, másik felét az előszobában hagytam. Itt ülök félig felöltözve, és már mindjárt indulnom kell, de nem akarok felállni. Anyu idegesen kapkod - pedig én késem le a vonatot... Most nem! Nem akarok visszamenni. Jó itthon. Nagyon jó volt most itthon.