észre sem vettem. nem is éreztem, csak már azt, hogy ott van a gombóc a torkomban, és nem tudok megszólalni, csak a néma zokogás tör fel. és a könnyek. az a sok könny. és éreztem. végre megint éreztem. éreztem, hogy ember vagyok.
nem is tudom, miért sírtam. de megállíthatatlanul folytak az arcomon a könnyek. nem értettem. és most sem értem. csak éreztem, hogy találkoztam valakivel. találkoztam egy olyan emberrel, akit még csak nem is ismerek, de ez az érintés. pedig csak a kezem fogta meg. és eszembe jutott. eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor a nagypapám ott ült mellettem, és mesélt. és nevettünk. amikor még nem tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani. amikor még nem tudtam, hogy egyszer csak nem láthatom többet. és már nem fogja meg a tökmag kezem, és nem nevetjük ki többet az öcsém, és nem viccel meg többet. már alig emlékszem. csak érzem. és amikor megfogta a kezem, akkor... akkor ott volt megint az az érzés. ami hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése