Kedves Jézuska! Kicsit zavarban vagyok, mert nem nagyon tudom, hogyan is kell/szokták ezt "csinálni". ezt a kérés-mizériát. először el kell mondani, hogy miért is gondolom, hogy megérdemelném az idén is, hogy valamit kapjak? vagy rögtön mondjam, hogy mit szeretnék? esetleg írjam le, hogy miért írok? hm... akárhogyan is kezdeném, nem jönnék ki túl jól ebből a helyzetből... félek, hogy túl nagyot kérek. ezért félek attól, hogy nem fog teljesülni... amikor először hullócsillagot láttam, akkor is ezt kívántam! de semmi... ráadásul azóta sem láttam hullócsillagot. no de! kérni. szerintem ebben kevesen vagyunk jók. mármint abban, hogy hogyan kell kérni. sokan csak elveszik, amire szükségük van. sőt! azt is elveszik, amire nincs is szükségük, csak pillanatnyilag akarják. és csak úgy! csak úgy, minden nélkül. elveszik. aztán annyi. amikor előlünk vesznek el valamit, azt azonnal észrevesszük. de vajon, azt is látjuk, amikor mi vagyunk azok, akik csak úgy, minden nélkül elvesznek valamit?! legalább arra figyeljünk, hogy megköszönjük! hogy mindent megköszönjünk!

Mókuskerék

Nem kaptam levegőt. ott álltam körülöttem a világgal, és egyszerűen éreztem. éreztem, hogy ennyi volt. a testem tette a dolgát, de az agyam végtelenül ellenkezett. mit csinálok én itt?!

csak végeztem a dolgom. tettem, amit kell. de nem azt, amit akarok. és akkor ott rájöttem. rádöbbentem. mintha kirántották volna alólam a talajt. azt tettem, amivel világ életemben ellenkeztem. beszippantott a rendszer. már a része voltam. része voltam annak, amit elítéltem. de mióta? hogy történhetett ez? mikor? ott álltam a saját szemétdombom tetején. azon a szörnyű magaslaton, amitől mindennek az alján éreztem magam. olyan mélyen, hogy önmagam belső sikolyát sem hallottam meg. annyira mély gödör volt ez a magas szemétdomb. hagytam, hogy az érzés magával ragadjon, és belefeledkezzek kicsit az önsajnálkozásba. beletemetkeztem a pokoli szégyenérzetbe. Hogy aztán másnap megint kezdhessem elölről...