Mókuskerék

Nem kaptam levegőt. ott álltam körülöttem a világgal, és egyszerűen éreztem. éreztem, hogy ennyi volt. a testem tette a dolgát, de az agyam végtelenül ellenkezett. mit csinálok én itt?!

csak végeztem a dolgom. tettem, amit kell. de nem azt, amit akarok. és akkor ott rájöttem. rádöbbentem. mintha kirántották volna alólam a talajt. azt tettem, amivel világ életemben ellenkeztem. beszippantott a rendszer. már a része voltam. része voltam annak, amit elítéltem. de mióta? hogy történhetett ez? mikor? ott álltam a saját szemétdombom tetején. azon a szörnyű magaslaton, amitől mindennek az alján éreztem magam. olyan mélyen, hogy önmagam belső sikolyát sem hallottam meg. annyira mély gödör volt ez a magas szemétdomb. hagytam, hogy az érzés magával ragadjon, és belefeledkezzek kicsit az önsajnálkozásba. beletemetkeztem a pokoli szégyenérzetbe. Hogy aztán másnap megint kezdhessem elölről...