vannak emlékek, de amikor a jelen az, ami szomorú emlékként jelenik meg a tükörben, a tükörben, amiben magad látod, és a szemedbe kell nézni, az fáj. mocskosul fáj. az, hogy a lelked tükrébe nem látsz bele, mert a könnyek elmossák a boldogságot, és a csupasz fájdalom az, ami kirajzolódik. és remeg a kezed, remeg a lábad, és nem bírsz lépni. továbblépni. pedig továbbrúgtak. csak nem azon az ajtón estél be, amire számítottál. az mocskosul fáj.
érdekes ellentét ez, amikor azt érzed, hogy annyira fáj, hogy üres vagy. sírnál, üvöltenél, de csak nézel magad elé, mert nem megy. mert ehhez sincs erőd. pedig tudod, hogy ez segítene. de nem érzel ettől a torz fájdalomtól, ami végigfut a lelkeden, egyenesen a szíved bal kamrájáig, hogy érezz, hogy érezd, hogy vagy. és ezt onnan tudod, hogy érzed, hogy fáj.
és mocskos érzés, hogy tudod a megoldást, és nem tudod megtenni. pedig nem vagy tehetetlen. egyszerűen már nem megy. fáradt vagy. az életbe fáradtál bele.
szép. mi ez? önsajnálat? önsajnálkozás? vagy csak egy egyszerű mélypont, amihez már hozzászoktál?
és nézel a tükörbe. bele a szemeidbe, és elengedsz egy ócska mosolyt, egy torz vigyort, és azt mondod, hogy "leszarom". hm...
ez tényleg vicces!
"Meddig lehet hinni? Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor de...rül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél."
