éjszaka

Esőcseppek festik kis pöttyeikkel homályosra ablakomon keresztül az éjszakát, miközben denevérek harsogják túl minden egyes érintésüket az ablakkal. Elnyomják még a gondolataim is, amik valahol a város határain kívül ballagnak lefelé horgasztott orral a jövő felé vezető úton. belepillantok az éjszakába, és elkapom egy csillag tekintetét. nézem. ő is néz. kérdőn. tudni akarja, de nem árulom el. nem mondok semmit. úgyis tudom, hogy látja. nem akarom, de érzi a bizonytalanságot. reszketek. némán sírok. csak érzem. nem élem meg. nem élem át. pedig hagyom magam. nem mozdulok. tűröm.

szinte nesztelenül fordul másik oldalára az ágyban a kedves, de megérzem, hogy álmatlanul alszik. keres a kezével. engem keres. én pedig itt állok az ablaknál. a csillag még mindig engem néz. de már nyoma sincs a kedves pillantásoknak. zordan mereszti rám kérkedő tekintetét. felriadok az éber álomból. lassan, kedvesen lépdelek felé. megpuszilom a homlokát. fel sem ébred a mozdulatra, de két kezével magához húz, és megölel. alszik tovább. mostmár velem. nem álmodtam azon az éjszakán semmit. semmit. nem is akartam. az álomképben aludtam el, és arra ébredtem, amiről mindenki álmodik: nem engedett el.