éjszaka

Esőcseppek festik kis pöttyeikkel homályosra ablakomon keresztül az éjszakát, miközben denevérek harsogják túl minden egyes érintésüket az ablakkal. Elnyomják még a gondolataim is, amik valahol a város határain kívül ballagnak lefelé horgasztott orral a jövő felé vezető úton. belepillantok az éjszakába, és elkapom egy csillag tekintetét. nézem. ő is néz. kérdőn. tudni akarja, de nem árulom el. nem mondok semmit. úgyis tudom, hogy látja. nem akarom, de érzi a bizonytalanságot. reszketek. némán sírok. csak érzem. nem élem meg. nem élem át. pedig hagyom magam. nem mozdulok. tűröm.

szinte nesztelenül fordul másik oldalára az ágyban a kedves, de megérzem, hogy álmatlanul alszik. keres a kezével. engem keres. én pedig itt állok az ablaknál. a csillag még mindig engem néz. de már nyoma sincs a kedves pillantásoknak. zordan mereszti rám kérkedő tekintetét. felriadok az éber álomból. lassan, kedvesen lépdelek felé. megpuszilom a homlokát. fel sem ébred a mozdulatra, de két kezével magához húz, és megölel. alszik tovább. mostmár velem. nem álmodtam azon az éjszakán semmit. semmit. nem is akartam. az álomképben aludtam el, és arra ébredtem, amiről mindenki álmodik: nem engedett el.

Mr. Bűnbak, csókolom!

Kicsit haragszom. Még nem nagyon tudom, hogy kire: bűnbakkeresésből sosem voltam jó. de szólhatott volna. igazán megpendíthette volna, hogy nem lesz olyan könnyű ez a "nagybetűsnek" csúfolt izé. hogy van az, hogy az embernek végre megadatik, hogy beszerezze a boldogság receptjének hozzávalóit, de ha valaki nem konyhatündér, az cseszheti, utána meg hiába mondják, hogy edd meg, amit főztél... na, de ilyenkor akkor mi van?

mert a "nemvagyokráképes", "egyedülnemmegy", "félek", "bénavagyok" és társai hamar megtalálnak itt belül. pedig nem ezeket kellene kimondania a belső énnek. MEG TUDOM CSINÁLNI. ennyi. ezt kell mondogatni. és akkor majd bevonzom. akkor majd... akkor majd bevonzom! de majd "akkor" bocs Mr. Bűnbak, de köszönés nélkül megyek el melletted az utcán.

Ő az Ő

Ott álltam abban a szobában, ahol nyolc éve voltam utoljára. Abban a szobában, ahol nyolc éve voltam utoljára , és ugyanazon a napon először is. akkor is ott volt velem. akkor is fogta a kezem. de akkor még egy kislány és egy világban még a helyét nem találó fiú voltunk. de már akkor is ketten együtt voltunk a mindenség. Egymásnak. Fura érzés tört rám. a múlt élményei a könnyeimet csalták elő a szememből, a szám sarka mégis mosolyra görbült, mert most is fogta a kezem. nyolc éve még titok volt előttünk is, hogy Ő az Ő. akkor még titokban loptunk időt magunkra. De akkor is úgy ölelt, ahogy most: szerelmesen. megmagyarázni? nem lehet. nem is akarom. csak élni. átélni. nem ismét! nem is újra! tovább! már nem titok. már előttünk sem titok. Ő az Ő.

megválaszolatlan kérdés

nehéz volt megválaszolni a kérdést. órákat ültem a szökőkút előtt az Érsekkertben. Ott ültem az egyik padon, és közben gondolkoztam. a válaszon. álmatlan éjszakák és napközbeni bambulások. felzaklatott. nem értettem, hogy miért nem tudok válaszolni. nem is tudom, hogy mióta ülök itt. zaklatottan nyúlok a telefonhoz, és vadul nyomkodom a billentyűzetet. aztán már csak azt látom, hogy a jegyzetemen - amin már rengeteg elkezdett, de be nem fejezett mondat csücsül - elkezdenek elmosódni a betűk. sírok. a könnyeim potyognak a papírra, és satírozzák el a határozott tollvonásokat. befejezetlen mondatok: tervek. álmok és célok. mind áthúzva a papíron. az egyik lesatírozva, a másik pedig csak egy határozott mozdulattal áthúzva néz szembe velem. már nem látom őket. elmosódtak. én is homályosan látok a könnyektől. nem tudom megválaszolni a kérdést: hogy képzelem el magam tíz év múlva? aztán kijózanít egy gyermeki kacaj. pofon vágott a valóság. a jelen valósága! pedig csak egy kislány sétált el előttem. ő nevetett fel nem foglalkozva a holnappal. azon kaptam magam, hogy nevetek. a telefon, amin egy szépen megfogalmazott sms-ben írom le bánatom a "címzett"-nél üres. nem is tudom, hogy kinek akartam elküldeni. csak leírtam. hol leszek tíz év múlva? nem tudom. nem tudom rá a választ. de talán pont ez a válasz: nem tudom. ez ejt kétségbe. nem tudom. mi akarok lenni? miért akarjam tudni? az a fontos, hogy ki vagyok most. meg kell élni a most pillanatait ahhoz, hogy tíz év múlva már csak mosolyogva gondoljak vissza erre a bizonytalanságra. semmi baj! csak menni kell tovább. menni, és elhinni: jó úton haladok.

ihlet

furcsa kis játék ez. a szerző és a múzsája között. mármint... azt hiszem. azt hiszem, egy játék, ami az egyiket élteti, a másiknak pedig élhetővé teszi a létet. az egyiknek cirógatja az egoját, a másiknak hitet ad. furcsa játék egy furcsa pár között. igazi páros ez. élteti egyik a másikat. a nő a férfit, a férfi a nőt. költői pillanatok a szobrászi tehetség minden ecsetvonásában. a visszafogott káosz. a higgadt őrület. egy tekintet, egy érintés. és tehetetlenül átéli, ahogy megszállja az ihlet. aztán átadja magát az érzésnek. engedi, hogy ujjai között a toll simogassa a papírt. jönnek a szavak. átéléssel mozog az ecset a vásznon, és bátran szánkázik a színek között. megtalálja a formát a kéz. furcsa kis játék ez. a szerző és a múzsa között. a pillanatok játéka. köszönöm.

nézz az emberek szemébe!

egy könnycsepp. nem eltévedt, kósza csepp. szándékosan szánkázik végig az arcon. az arcodon. elmúlás? öröm? tétlenség? fájdalom? egy könnycseppben mind vagy bármelyik? egy könnycsepp simogatja végig az arcot. benne van az elmúlás, amit siratsz, aztán az öröm, ahogy eszedbe jut, miért sírsz. és hirtelen arcon csap, hogy nem tudsz mit tenni. ez az, ami igazán fáj. egy kis csepp. az arcodon. nem kell megszólalni. benne van minden.

amire ma sem vagyok büszke...

egy régi írásom... nagyon megrémisztett az, ahogy akkor, abban a pár órában viselkedtem. nagy tanulság volt. azt hiszem, ez az a történet, ami annyira meghatórozó volt, hogy azóta próbálok "nem előítéletes" lenni. Sokat vonatozom. A szükség. Édesapám által nem kell fizetnem a MÁV szolgáltatásaiért, így amikor sokan szitkozódnak, hogy mennyire koszos egy-egy fülke, mennyire büdös van a vé-cében, és minden bokornál megáll a vonat, akkor én… Én nem mondok semmit. Miért mon-danék? Tudom, hogy édesapám sokat dolgozott azért, hogy egy-egy szerelvény olyan legyen, amilyennek lennie kell. Tudom, hogy ő nem ad olyan munkát ki a kezéből, amire ne lenne büszke. Nem rajta múlik, hogy mennyire fogják megbecsülni a munkáját. Én meg nem tudom egyedül megváltani a világot, így inkább csendben maradok, és nem foglalkozom azzal, amit mások mondanak. Debrecenből indultam. Ismét Egerbe. Hogy iskolába menjek. Diplomát szeretnék jövőre. Főiskolára járok. Direkt vittem tanulnivalót is, hogy „Majd az úton!”. Pedig ismerem magam: sosem tudok tanulni a vonaton. De a saját lelkiismeretem megnyugtatására mindig van nálam valami tankönyv vagy füzet. Vasárnap délelőtt volt. Felszálltam a vonatra. Körül sem néztem, csak leültem valahova. Lepakoltam a táskám, levettem a kabátom, elővettem az mp3-lejátszót, és leültem. Amikor balra fordultam, akkor láttam, hogy a mellettem lévő „négyesülés” egyikén egy csavargó – leg-alábbis kinézetéből ítélve nem lehetett más – ül. Szinte kopasz volt, csak hátul volt egy ősz copfja. Nagyon sok ruha volt rajta. Szinte mind ki volt szakadva, és piszkosak is voltak. Két nagy szatyor volt nála. Kényelmetlenül éreztem magam, de nem ültem el. Nem figyeltem oda, nem érdekelt… …aztán elővett pár újságot. Koszos volt a keze. Régi, sárga lapú újságok voltak. Meztelen nők pózoltak benne. Végiglapozott egyet, aztán ráült, aztán még egyen végigfutott, és azt is maga alá tette. És így tovább. Aztán már nem volt mit nézni. Kifelé bámult az ablakon. Hirtelen elkezdett kutatni az egyik szatyorban. Fogkrémet vett elő. Tett egy kicsit belőle az ujjára. Elfordultam. Már csak azt láttam – hallottam –, hogy köpköd a kukába. Elfogott az undor.

Tiszafüredre érkeztünk. Rengetegen felszálltak. Egy negyvenes éveiben járó, jó megjelenésű nő ült le a csavargóhoz. (Némi fintorral az arcán.) És az emberek még mindig lépkedtek fel a vonatra. Egy idősödő házaspár kérdezte meg, hogy van-e még szabad hely a négyesben. A nő, aki az imént foglalt ott helyet, bólintott. Leültek. Hangosan tanácskoztak, vajon hol érdemes leszállniuk. Már körülbelül két-három perce ezt fejtegették, amikor a csavargó közbeszólt, tanácsot adott nekik. Egy mosoly, és egy „Köszönjük!” volt a reakció. Beszélgetésbe elegyedtek. A csavargó elme-sélte, hogy a múltkor talált egy baglyot. El volt törve a szárnya. Bekötözte, ápolta. És a madár meggyógyult! A pár csak figyelmesen hallgatta. Lelkesen mesélt. Mesélt, és mosolygott. Any-nyira őszintén, és annyira boldogan, mint egy ötéves kisfiú, aki még nem érti a világ dolgait, aki nem érti, mi miért történik körülötte. Ez a csavargó, akkor már nem csavargó volt a sze-memben. Egy bácsi volt. Egy már mondhatni öreg bácsi, aki egyedül utazik, ki tudja hová, ki tudja miért. Egy idős úr, akin meglátszik, nem kímélte a sors. Akit sokan elítélnek, és bánta-nak, azért mert… Nem tudom miért. Nem tudom, én miért viselkedtem így. Nem tettem semmi rosszat, mégis rossz embernek éreztem magam. A pár csak beszélgetett vele, és annyira boldog és hálás volt. Akkor értettem meg sok mindent. Fogat mosott. Fogkrémmel. Mint ahogy azt mi is tesszük nap, mint nap. Csak szeretne olyan lenni, mint egy átlagos, idősödő férfi. De ez a világ nem engedi. Ez a világ, amit mi alkotunk, mi formálunk, amit mi teszünk olyanná, amilyen. Mi! Mi, emberek. Mi emberek, akik felelősséggel tartozunk magunkért, és úgy gondolom, úgy hiszem, hogy egymásért is. Sokat tanultam ezen az úton.