nézz az emberek szemébe!

egy könnycsepp. nem eltévedt, kósza csepp. szándékosan szánkázik végig az arcon. az arcodon. elmúlás? öröm? tétlenség? fájdalom? egy könnycseppben mind vagy bármelyik? egy könnycsepp simogatja végig az arcot. benne van az elmúlás, amit siratsz, aztán az öröm, ahogy eszedbe jut, miért sírsz. és hirtelen arcon csap, hogy nem tudsz mit tenni. ez az, ami igazán fáj. egy kis csepp. az arcodon. nem kell megszólalni. benne van minden.

amire ma sem vagyok büszke...

egy régi írásom... nagyon megrémisztett az, ahogy akkor, abban a pár órában viselkedtem. nagy tanulság volt. azt hiszem, ez az a történet, ami annyira meghatórozó volt, hogy azóta próbálok "nem előítéletes" lenni. Sokat vonatozom. A szükség. Édesapám által nem kell fizetnem a MÁV szolgáltatásaiért, így amikor sokan szitkozódnak, hogy mennyire koszos egy-egy fülke, mennyire büdös van a vé-cében, és minden bokornál megáll a vonat, akkor én… Én nem mondok semmit. Miért mon-danék? Tudom, hogy édesapám sokat dolgozott azért, hogy egy-egy szerelvény olyan legyen, amilyennek lennie kell. Tudom, hogy ő nem ad olyan munkát ki a kezéből, amire ne lenne büszke. Nem rajta múlik, hogy mennyire fogják megbecsülni a munkáját. Én meg nem tudom egyedül megváltani a világot, így inkább csendben maradok, és nem foglalkozom azzal, amit mások mondanak. Debrecenből indultam. Ismét Egerbe. Hogy iskolába menjek. Diplomát szeretnék jövőre. Főiskolára járok. Direkt vittem tanulnivalót is, hogy „Majd az úton!”. Pedig ismerem magam: sosem tudok tanulni a vonaton. De a saját lelkiismeretem megnyugtatására mindig van nálam valami tankönyv vagy füzet. Vasárnap délelőtt volt. Felszálltam a vonatra. Körül sem néztem, csak leültem valahova. Lepakoltam a táskám, levettem a kabátom, elővettem az mp3-lejátszót, és leültem. Amikor balra fordultam, akkor láttam, hogy a mellettem lévő „négyesülés” egyikén egy csavargó – leg-alábbis kinézetéből ítélve nem lehetett más – ül. Szinte kopasz volt, csak hátul volt egy ősz copfja. Nagyon sok ruha volt rajta. Szinte mind ki volt szakadva, és piszkosak is voltak. Két nagy szatyor volt nála. Kényelmetlenül éreztem magam, de nem ültem el. Nem figyeltem oda, nem érdekelt… …aztán elővett pár újságot. Koszos volt a keze. Régi, sárga lapú újságok voltak. Meztelen nők pózoltak benne. Végiglapozott egyet, aztán ráült, aztán még egyen végigfutott, és azt is maga alá tette. És így tovább. Aztán már nem volt mit nézni. Kifelé bámult az ablakon. Hirtelen elkezdett kutatni az egyik szatyorban. Fogkrémet vett elő. Tett egy kicsit belőle az ujjára. Elfordultam. Már csak azt láttam – hallottam –, hogy köpköd a kukába. Elfogott az undor.

Tiszafüredre érkeztünk. Rengetegen felszálltak. Egy negyvenes éveiben járó, jó megjelenésű nő ült le a csavargóhoz. (Némi fintorral az arcán.) És az emberek még mindig lépkedtek fel a vonatra. Egy idősödő házaspár kérdezte meg, hogy van-e még szabad hely a négyesben. A nő, aki az imént foglalt ott helyet, bólintott. Leültek. Hangosan tanácskoztak, vajon hol érdemes leszállniuk. Már körülbelül két-három perce ezt fejtegették, amikor a csavargó közbeszólt, tanácsot adott nekik. Egy mosoly, és egy „Köszönjük!” volt a reakció. Beszélgetésbe elegyedtek. A csavargó elme-sélte, hogy a múltkor talált egy baglyot. El volt törve a szárnya. Bekötözte, ápolta. És a madár meggyógyult! A pár csak figyelmesen hallgatta. Lelkesen mesélt. Mesélt, és mosolygott. Any-nyira őszintén, és annyira boldogan, mint egy ötéves kisfiú, aki még nem érti a világ dolgait, aki nem érti, mi miért történik körülötte. Ez a csavargó, akkor már nem csavargó volt a sze-memben. Egy bácsi volt. Egy már mondhatni öreg bácsi, aki egyedül utazik, ki tudja hová, ki tudja miért. Egy idős úr, akin meglátszik, nem kímélte a sors. Akit sokan elítélnek, és bánta-nak, azért mert… Nem tudom miért. Nem tudom, én miért viselkedtem így. Nem tettem semmi rosszat, mégis rossz embernek éreztem magam. A pár csak beszélgetett vele, és annyira boldog és hálás volt. Akkor értettem meg sok mindent. Fogat mosott. Fogkrémmel. Mint ahogy azt mi is tesszük nap, mint nap. Csak szeretne olyan lenni, mint egy átlagos, idősödő férfi. De ez a világ nem engedi. Ez a világ, amit mi alkotunk, mi formálunk, amit mi teszünk olyanná, amilyen. Mi! Mi, emberek. Mi emberek, akik felelősséggel tartozunk magunkért, és úgy gondolom, úgy hiszem, hogy egymásért is. Sokat tanultam ezen az úton.