Rég hallattam már magamról, de úgy érzem, igazolt a hiányzásom. Mint mindig... Találtam pár bejegyzést a gépemen, mikor még nem kezdtem el írni a blogot. Figyeljetek:
Hogy hiszek-e a sorsban. Bocsánat, a Sorsban? Hm… Igen, mert így a legkönnyebb mindig bűnbakot találni, és tovább is léphetek. Ennyi. Mert mikor örül az ember valaminek, akkor azt sose a Sorsnak köszöni. Azt mindig magának, a barátjának, a családjának. Istennek. Hiszek-e Istenben? Nehéz. Nem tudom.
De én még hiszek ám valamiben. Az pedig nem más, mint a Véletlen. Hiszem, hogy vannak véletlenek. És annyira élevezem a véletleneket. A legjobb a szándékos véletlen. Amikor nem is tudom, hogy el van tervezve, csak véletlennek hiszem. De a Sors írja a forgatókönyvet. A véletlenek sorozatát is ő írja. Én meg játszom a játékát. Sokszor dobok ám hatost, csak nem merem meglépni. Pedig bátor embernek tartom magam. De akkor ez miért van?
Nah, hát ezt a történetet szeretném hangosan gondolkodva végigjátszani. Olyan ez, mint a Jumanji. Történik is, miközben játszom. Tele oroszlánokkal, vad lényekkel, világvégével.
Sokat gondolkoztam, hogy érdemes-e elkezdeni blogot írni. Nem jöttem még rá. Meglátom, kifizetődő-e. A cél, hogy eleget tegyek a kíváncsiságom szülötte kérdéseknek, és megosszam a „nagyvilággal“. Aztán lehet néha én magam fogok rájönni a válaszra, lehet más segít majd rádöbbeni egy-egy véleménnyel, de az is lehet, hogy majd valaki jól beolvas nekem egy-egy gondolatért, és ez vezet majd oda, hogy rájöjjek: igenis nekem van igazam. Vagy a másiknak…
vagy a másik:
Kedves Naplóm!?
Valami olyasmi. Megint elkezdenék naplót írni? Régen ragadtam már tollat – legalábbis ilyen célból. De olyan jó volt visszaolvasni a sorokat, soraimat(!) az élményekről.
Megint vonaton ülök. És megint Egerből. Talán most utoljára. Vagy nem is tudom. Fura érzések keverednek bennem. Eger. Már nem a vár jut az eszembe vagy a Dobó tér. Hanem a Leányka út, a „retek“, a kilátás, a felelősség, az önállóság, főiskola… Lezárult egy része az életemnek. Nem diplomáztam – bár rajta voltam az ügyön – viszont más ember lettem. Nagyon sokat változtam. Mondják, a főiskolás évek felejthetetlenek. Valóban. Mennyire máshogy láttam a világot!
Annyi élmény, annyi csalódás, annyi emlék, annyi bor! És mennyi ember! Tanárok, akikre felnézek. Varga Gyula tanár úr és az ő nyelvészet könyve. Mint az oltári nő, úgy jártam én a vizsgáira. Jártam? Igen, mert mindig szépen felöltöztem, elmentem a B épületbe, majd berezeltem, és hazavonultam. Aztán mikor vizsgáztam nála! „Anikó! Ne az emlékeire hagyatkozzon, hogy mit olvasott a tételben, hanem gondolkozzon!“ Hármas. Személyköziből is és nyelvészetből is!!!! Igaz, megtanultam azt is, hogy mi van a könyve borítóján (maja naptár).
Aztán ott van Martin tanár úr. Hihetetlen tudás, tapasztalat, rutin! Mert „mondtam már, hogy mennyire fontos a nyelvtudás?“ vagy „Mi is volt a házi feladat?“ Ő az, aki esélyt adott, és meglátott bennem valamit. „Anikó! Magában több van!“
Balázs Géza! Egy zseni. És kiérdemeltem a bizalmát. Bár nagy valószínűséggel el is játszottam egy kicsit. Az ember azért választ magának témavezetőt a szakdolgozatához, hogy konzultáljon is vele. Én is ezért választottam őt. Vagyis talán ketten választottuk egymást, mert rámtaláltatta a témát! A célzás…
Jajj, ezeket olyan fura visszaolvasni. De nagyon jó érzés. Most is így gondolom. Na de elég lesz ennyi mára, hiszen most ez több lett, mint szokott.
De hamarosan jelentkezem!!! Addig lovelove
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése