A pillanat

éreztem, hogy néz. zavarban voltam, mert nem tudtam, ki ő. csak éreztem a tekintetét. a tarkómon. hirtelen megfordultam, és egyenesen a szemébe néztem. egy idegen. de a pillantás: mintha mindig velem lett volna. egy pillanatra sem engedte el egymást a tekintetünk.
egymáshoz értünk. így még soha senki... és éreztem, hogy neki is fáj. fájnak ezek a percek, mert egyszer az egyik perc lesz az utolsó. és eljön az utolsó másodperc is. és elengedjük egymást.
sose tudom meg ki volt ő...
de azt tudom, hogy létezik az az érzés, amire mindenki vágyik, pedig el sem tudja képzelni, milyen. milyen az, amikor őszintén, teljes bizalommal érint meg valaki. valaki, aki nem ismer, de többet tud rólad, mint eddig bárki.
pár perc... a többi hazugság lett volna. nem hittünk volna. sem egymásban, sem önmagunkban. persze, hogy fáj. de azt a pár percet nem cserélném el. pedig tudtuk mindketten. már akkor, amikor nem kaptuk el a pillantásunk. ez nem múlik el ott, abban a pillanatban, amikor már nem érintjük a másikat. most is tart. akkor a megfékezhetetlen, őrült vágy, most a tépelődő gondolatok, a megválaszolatlan miértek.
de! köszönöm!