Jelenet

Mindjárt indul a vonat, és még sehogy sem állok. Összepakolni? Természetesen mindig az utolsó utáni pillanatban. (Ez pedig mindig azzal jár, hogy valami otthon marad.)

Na, lássuk csak: mi is kell a fővárosi élethez?! Anyu-kaja! Mmm... az a rántotthús! Abból jöhet bőven a káposztasalátával együtt. Ruhák bepakolva. Legalábbis azt hiszem, mindent begyűrtem a nagy utazótáskába. A diktafon! Hol az istenben van az a vacak szerkezet? Pedig anélkül nem indulhatok el! Kell az önmegvalósító, világmegváltó, karrierelindító ötletemhez! Már csak félórám van, és még mindig itt állok játszós ruhában, és egyszerűen nem találom a diktafont. Anyu sürög-forog a konyhában. Mit pakoljak még? - hangzik a kérdés. Miközben én egyik kezemmel túrok a szobámban lévő dobozokban, másikkal meg húzom fel magamra a farmert, hanyagul odavetem - Mindegy. És megvan! Oké. Diktafon is pipa! Nagy boldogság. Majd azon kapom magam, hogy ülök az ágyamon, és lefelé görbül a szám. Miért van az, hogy mindig az utolsó pillanatban pakolok be? Miért az utolsó pillanatban kapkodok? A válasz, amin eddig annyit töprengtem, most nagyon hirtelen arcon csap: nem akarok elindulni. A csizmám egyik fele a szobában, másik felét az előszobában hagytam. Itt ülök félig felöltözve, és már mindjárt indulnom kell, de nem akarok felállni. Anyu idegesen kapkod - pedig én késem le a vonatot... Most nem! Nem akarok visszamenni. Jó itthon. Nagyon jó volt most itthon.

Papa

észre sem vettem. nem is éreztem, csak már azt, hogy ott van a gombóc a torkomban, és nem tudok megszólalni, csak a néma zokogás tör fel. és a könnyek. az a sok könny. és éreztem. végre megint éreztem. éreztem, hogy ember vagyok.
nem is tudom, miért sírtam. de megállíthatatlanul folytak az arcomon a könnyek. nem értettem. és most sem értem. csak éreztem, hogy találkoztam valakivel. találkoztam egy olyan emberrel, akit még csak nem is ismerek, de ez az érintés. pedig csak a kezem fogta meg. és eszembe jutott. eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor a nagypapám ott ült mellettem, és mesélt. és nevettünk. amikor még nem tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani. amikor még nem tudtam, hogy egyszer csak nem láthatom többet. és már nem fogja meg a tökmag kezem, és nem nevetjük ki többet az öcsém, és nem viccel meg többet. már alig emlékszem. csak érzem. és amikor megfogta a kezem, akkor... akkor ott volt megint az az érzés. ami hiányzik.