ő

A perzsa uralkodó kedvenc szolgálója találkozik a Halállal, aki közli vele: ma éjfélkor el kell, hogy vigyelek. A szolgáló megijed. Felkeresi uralkodóját: "Drága Felség! Találkoztam a Halállal, és el akar vinni. Kérlek Téged, add nekem leggyorsabb lovad, had szökjek meg előle. Ha most elindulok, éjfélre már Indiában leszek." A perzsa uralkodó természetesen teljesíti a szolga kérését, majd sétálni indul. Ő is összefut a Halállal, és így szól hozzá: "Halál! Hogy képzeled, hogy csak úgy el akarod innen vinni a legkedvesebb szolgálóm?" "Drága Uralkodó! Megmondom, én is teljesen meglepődtem, amikor itt találkoztam a szolgával, hiszen azt az utasítást kaptam, hogy ma éjfélkor el kell vinnem őt, de Indiából"

Ez egy kósza és lopott mese. Szilvási könyvében - Albérlet a Síp utcában - olvastam. A sorsa elől nem menekülhet senki. Sokat gondolkozom mostanság ezen. Sors. Sors? Sors! Talán sorsszerű, hogy éppen most néztem meg egy filmet, amiben szintén jelentősége van. És egy másikat, amiben abszolút erre épül a történet. Az előbbi az 500 nap nyár, amit itt ajánlottak nekem, az utóbbi pedig egy kicsit romantikusabb, Szerelem a végzeten. De ez most nem filmajánló...

A sors: esély. Esély az emberi teljesség és tökéletesség megvalósítására.
Talán ez a legjobb meghatározás a sorsra. Érdekes, hogy néha azt hisszük, hogy a sors azt akarja, hogy valami történjen. Jelek, furcsa véletlenek. Aztán pedig... Aztán pedig semmi. Ki tudja, lehet pont ezt akarta a sors.

Lehet, hogy nem is egy egyszerű szó ez. Lehet a sors, az egy személy. Egy személy, aki uralkodik rajtunk. Rajtam, rajtad. És ha a mi sorsaink - bocsánat, innentől: Sors - összebarátkoznak, akkor minket is összehoz. A Sors. A mi Sorsaink. Talán a Sorsom az én legjobb barátom. Néha haragszom rá, sőt, van hogy gyűlölöm. Aztán pedig cinkosan összemosolygunk, és élvezzük egymás társaságát. Bár iwiw-en csupán egy közös ismerősünk van, a Véletlen.