Annyira jól elvagyunk a mi kis világunkban, a mi kis környezetünkkel. Ez, hogy kis környezet meg kis világ relatív. De valahol mindenki meghúz egy határt. És ahogy mindig lépdelünk életünk lépcsőfokain, azok, akikkel eddig egyszerre haladtunk, tudjuk, hogy még mindig lépdelnek ők is, csak vagy gyorsabban vagy lassabban. De nem nagyon figyeljük, követjük őket tovább. Hacsak nem ugyanabban az iramban szedjük a lábunk, és valahogy mindig azonos lépcsőfokokon haladunk.
De ez nem baj! Azt hiszem.
Tudom, hogy lehetetlen mindenkire ugyanúgy odafigyelni. És nem tarthatjuk észben, hogy kivel mi történik éppen, kinek mikor van a születésnapja, névnapja. Néha már csak az iwiwről értesülünk: ... új képet tett fel Kisfiam mappájába. Vagy esküvő mappájába. stb...
Jó is meg rossz is. Jó, hiszen legalább némi fogalmunk van arról, kivel miújság. Rossz, mert nem vesszük arra a fáradtságot, hogy felemeljük a telefont, megbeszéljünk egy személyes találkozót. Úgyis rendben van...
Úgyis... vagy mégsem...
Mindig feltesszük a kérdést egy-egy kényes szituációban: Vajon amiről nem tudunk az tényleg nem fáj? És ha később kiderül, akkor még mélyebben érint? Nem tudom. Dobálózom a kérdésekkel, de nem tudok rájuk választ adni. Talán nem is akarok. Talán szeretném, hogy mindig őszinték legyenek velem az emberek. Talán szeretném, hogy ha nem lenne semmi rossz, amit esetleg titkolni kellene előlem.
Én csak szeretném, ha azok a kötelékek, azok a barátságok, amiket érzek, és azok az emberek, akikre felnézek és tisztelem őket, ha Ti mindig ittlennétek. És ha akárhol is vagyunk a világban, valahol mindig összefonódnának a szálak. És... és... Csak azt szeretném, ha az élményeket nem csak mesélnénk egymásnak, és nem a régi közös élményekből táplálnánk a kapcsolatunkat, hanem egyre több közös kalandban - sírásban, mosolyban, örömben és bánatban - lenne részünk. Együtt!
Ezt szeretném kérni a Jézuskától!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése