Folyt. köv.

Hm... Annyi gondolat cikázott, cikázik a kicsi fejemben. Nem volt életem egyik legszebb napja a január 19. Pedig azt hittem. Kommos vizsgák előtt szerettem magabiztos lenni. Mert szeretem. És tudom. De kedden nem ez bizonyosodott be. Kedden egy tételen múlott a négy éves munkám érdemjegye. Egy tételen. Egy sajtótörténet tételen, amit megtanulok, és másnapra elfelejtem. Mert nem tudom, a két világháború közötti sajtó újságainak politikai álláspontját. Mert a 42 tételből kettőt nem tudtam, és pont kihúztam az egyiket.
Nem lettem igazából se több, se kevesebb. Na jó, egy papírral több. De a tudásom az nem változott. Eddig is tudtam különbséget tenni a vezércikk és a kommentár között. És mai napig tudok különbséget tenni a jó és a rossz írás között. És ami fontos, hogy a tanáraim, akik előtt ott ültem, látták, hogy csak egy rossz tételen múlik. Ezen látszik meg az, hogy Martin tanár úr értékelte, amikor egy zh-ra kettest adott, és másnap a négyesért javíthattam, és aztán a jó érdemjegy került be a leckekönyvbe, hogy Halák tanár úrral leveleztem, és az írásait küldte el nekem, hogy Aczél Petra OTDK-n elismerően köszöntött, Varga Gyula tanár úr kötelezővé tette az egész Kommunikáció tanszéknek, hogy megjelenjen az általam szervezett Görög Ibolya előadáson. És talán ez a kettes - mert kettes lett az államvizsgám - árulkodik arról is, hogy a szakdolgozatom, melyet két nap alatt írtam meg, és egy új elméletet, modellt alkottam egy olyan kommunikációs jelenségről, melyet még senki nem kutatott, Balázs Géza, aki a szememben példaértékű szakember, vállalta a konzulensi szerepet, és ötösre értékelte a dolgozatom. És Martin tanár úr is támogatta az értékelést.
Közepes érdemjegy fog szerepelni a diplomámban. Amit senki nem fog megkérdezni. Senki. De én szerettem volna egy négyest. Talán az jellemezné a négy évet. Sose voltam a legjobb, de nem vesztem el a tömegben.
Kiborultam kicsit. Kicsit... Nagyon.
De bevallom őszintén. Azt a két tételt ma sem tudnám elmondani. Annak ellenére, hogy hazafelé a vonaton átolvastam. Megint. És azt hittem, hogy egy életre belevésődik az agyamba. De nem...
Szóval így lettem én diplomás.