Bekerült...

Gondolkoztam, hogy ez a történet bekerüljön-e vagy sem, de igazából annyira ekörül forognak a gondolataim, hogy miért is ne. Úgyis nektek szánom. Nektek, akik olvassák. Meg jó is kiírni magamból.
Szóval mostanság tananyagban is meg mindenhol ezt hallom, hogy normák, hogyan viselkedjünk, mi a helyes viselkedés... És én rajta is vagyok az ügyön. De más nem. És én érzem magam rosszul! Szóval megismerkedtem valakivel. Igen. És úgy éreztem, úgy gondoltam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak hittem, hogy a jó embert találtam meg. Nem a nagy Ő-t. Arról már nem is ábrándozom. Nem mintha nem hinnék benne, csak ebben a témában nem vagyok már annyira optimista, mint az élet más területein.
A lényeg, hogy egy végtelenül intellektuális - ezt mai napig nem cáfolom - tájékozott és udvarias pasit fogtam ki. Meseszerű, de miért ne hinnénk a mesében? Szóval a mesében nem a gonosz boszorkány jött, hanem a (vagy A?!) barátnő... Igen. A fiú szíve foglalt. De talán csak elméletileg, mert a gyakorlat nem ezt mutatta. "Találkozzunk még", meg "add meg a számod" és hasonló dolgok. Átbeszélgettük az estét, hazakísért, csókkal váltunk el. Én hiszem el az emberekről, hogy jók? Vagy mi történik? Rosszul esett. Megbántott.
És rosszul érzem magam. Mert mást is megbántott. Történetesen a barátnőt. És én tovább is gombolyítom a fonalat: azaz kombinálok, mint egy igazi nő. Szóval mi van, ha egyszer én is megtalálom azt, akire vártam, és ezt teszi majd velem? De nem! Mert tudjuk, csak abban vagyok "nemtúloptimista", hogy a nagy Ő-t megtalálom-e. Mert ha meglesz, Ő csak nem tesz (?!) velem ilyet.