ütközés

ütközés. a vélemények csatája. itt nincs háború. csak a szavak, az érvek találkoztak. és ütköztek. és vitték előre az időt. és minket. minket, embereket. sosem tudtam, hogy melyik fáj jobban: a ki nem mondott szavak vagy a hangos gondolatok? a néma szavak, amik mondatokká növik magukat, miközben telik az idő vagy a gondolatok, amik nem érlelődtek, csak a mindenkori pillanat érzéseinek adnak hangot?! melyikkel bántjuk jobban magunkat? melyikkel bántunk jobban másokat? bántunk. vitatkozni jó dolog. veszekedni nem tudok. veszekedni nem akarok. veszekedni fáj. vitázni viszont akár öröm is lehet. amikor találkoznak a gondolatok. amik nem fronton harcoló katonák. hanem építő téglái kapcsolatainknak. mindenféle kapcsolatnak. a vita nem ejt sebeket. nem ejthet sebeket. a veszekedés viszont mérgez. néma szavaink váljanak hangos gondolatokká. lehet jó lenne. persze nem biztos. mi az?

délibáb

szomjas vagyok. kiszáradt már a szám. érzem, hogy nyelni is nehéz. hiába iszom egymás után nagy pohárral a vizet. szeretetre szomjazom. arra a mélyről jövő és őszinte szeretetre, amit eddig csak tőled kaptam meg. te láttad. egyedül vagy vele. egyedül te láttad a lelkemnek azt a részét, amit még én sem ismertem. beférkőztél. és miután megmelegedtél, tovább álltál. én pedig itt maradtam. üres lélekkel. annyira haragszom. bárcsak meg tudnám fogalmazni, hogy miért. de nem tudom. az eszemmel talán igen, de miért van az, hogy nem akarok haragudni? hogy mit érzek most? nem tudom. egyszerre semmit és mindent. azt érzem, hogy legyőztek. nem találom magam. nem találom a helyem. túlélni. túlélni? minek? ezt az érzést sem ismertem. ezt is neked köszönhetem. ezért most haragszom rád.

az arc

Az arc. az arc beszédes. minden vonás árulkodik az emberről. minden apró redő a bőrön. a mosolyok, a szomorúság jelenét láttatják. az élet. ott van az arcon. a szemekben. a tekintetben. a tekintet a legbeszédesebb. megmutatja a lelked. kitárja azt, ami igazán benned van. ha valaki tud a tekintetből olvasni, ismer. ha hagyod, hogy olvassanak. nem nézünk a másik szemébe. nem akarunk belenézni. mert van, hogy titkolunk valamit. van, hogy a könnyeket titkoljuk. pedig nem kell. az életünk részei. hozzánk tartoznak.

négy fal

gondolatok zaja töri meg a csendem. néma zaj ez, ami kizökkent a pillanatból. a magam elé bámulásból. egy másodperc alatt, miközben úgy érzem, hogy nem történik semmi ezer és ezer gondolat suhan át az agyamon. emlékek, jövő, vágyak. furcsa találkozások egy pillanat alatt. és velük együtt az érzések is hatalmuk alá kerítenek. a könnyeket a másodperc töredéke alatt váltja a nevetés. mosolyból tör ki a kacagás. egy közös van mindenben. egy közös pont. az Ő tekintete. és ebben a tekintetben is megannyi gondolat, megannyi érzés.

cinkosság

volt valami, valami megmagyarázhatatlan. valami őrülten felkavaró és egyszerre megnyugtató abban a pillanatban. cinkosok lettünk. egymás cinkosai. mintha bűnt követtünk volna el. pedig csak szerettünk.

megéltük. megéltük, hogy valaki úgy szeretett, ahogy vágytunk a szeretetre. úgy adni, hogy kapsz. hm. szeretni miközben szeretve vagy. kölcsönösség. cinkosság. jó. és... és rossz. hogy mi rontotta el a pillanatot? mi magunk. mert azt gondoltuk, ez úgysem tarthat örökké. pedig. most már sosem tudjuk meg.

szívvel és ...

Van, amikor az ember nem csak szívvel szeret. Amikor ésszel is szeretni akar. megpróbál. megpróbál arra figyelni, hogy minden klappoljon. aztán jön a felismerés: hol vagyok ebben én? hol van az, ami nekem jó? hol van az, ami nekem is jó? és egyáltalán: nekem mi a jó? ha az ember csak ésszel szeret, könnyen elfelejtheti. megfeledkezhet önmagáról. ha az ember csak szívvel szeret? hm. mosolygok. az önfeledt. az érzéki. az őrjítő. szenvedélyes. talán, ha emlékeim nem csalnak: talán az az igazi boldogság.

nálam a kulcs

ott kuporog a sarokban egy emlék. megtáltosodik, és úgy dönt: kilép abból a szobából, aminek ajtaja eddig rá volt zárva. dübög, csapkod, ordít, de hiába nyomja le a kilincset. Nálam van a kulcs. ezt a szobát én zártam be. de hiába zártam be az emléket. hiába fordítottam rá kétszer is a kulcsot. attól még tudom: ha az emlék a sarokban is kuporog, de ott van. egyszer talán megérné - ha csak résnyire is -, de kinyitni azt az ajtót. Döntse el Ő, mikor akar újra találkozni velem.

Kedves Jézuska! Kicsit zavarban vagyok, mert nem nagyon tudom, hogyan is kell/szokták ezt "csinálni". ezt a kérés-mizériát. először el kell mondani, hogy miért is gondolom, hogy megérdemelném az idén is, hogy valamit kapjak? vagy rögtön mondjam, hogy mit szeretnék? esetleg írjam le, hogy miért írok? hm... akárhogyan is kezdeném, nem jönnék ki túl jól ebből a helyzetből... félek, hogy túl nagyot kérek. ezért félek attól, hogy nem fog teljesülni... amikor először hullócsillagot láttam, akkor is ezt kívántam! de semmi... ráadásul azóta sem láttam hullócsillagot. no de! kérni. szerintem ebben kevesen vagyunk jók. mármint abban, hogy hogyan kell kérni. sokan csak elveszik, amire szükségük van. sőt! azt is elveszik, amire nincs is szükségük, csak pillanatnyilag akarják. és csak úgy! csak úgy, minden nélkül. elveszik. aztán annyi. amikor előlünk vesznek el valamit, azt azonnal észrevesszük. de vajon, azt is látjuk, amikor mi vagyunk azok, akik csak úgy, minden nélkül elvesznek valamit?! legalább arra figyeljünk, hogy megköszönjük! hogy mindent megköszönjünk!

Mókuskerék

Nem kaptam levegőt. ott álltam körülöttem a világgal, és egyszerűen éreztem. éreztem, hogy ennyi volt. a testem tette a dolgát, de az agyam végtelenül ellenkezett. mit csinálok én itt?!

csak végeztem a dolgom. tettem, amit kell. de nem azt, amit akarok. és akkor ott rájöttem. rádöbbentem. mintha kirántották volna alólam a talajt. azt tettem, amivel világ életemben ellenkeztem. beszippantott a rendszer. már a része voltam. része voltam annak, amit elítéltem. de mióta? hogy történhetett ez? mikor? ott álltam a saját szemétdombom tetején. azon a szörnyű magaslaton, amitől mindennek az alján éreztem magam. olyan mélyen, hogy önmagam belső sikolyát sem hallottam meg. annyira mély gödör volt ez a magas szemétdomb. hagytam, hogy az érzés magával ragadjon, és belefeledkezzek kicsit az önsajnálkozásba. beletemetkeztem a pokoli szégyenérzetbe. Hogy aztán másnap megint kezdhessem elölről...

a "majd"

robotolsz, csinálod. jobb esetben tudod, hogy miért. a majdért. azért a majdért, amit minden egyes perccel közelebb érzel magadhoz, de amikor már a másodperc-számláló pereg visszafelé, hirtelen megint óráknak tűnik a távolság. sokan ezekben a pillanatokban adják fel, és törődnek bele a "sorsukba". lássuk be: ha tényleg meg van írva, akkor talán valóban meg kellett alkudniuk.

mégis vannak páran, akiket a pofonok feltüzelnek, és nem látják az óra mutatóját, nem akarják látni az időt. és bejön! van, akinek bejön. akinek eljön az életében a "majd". amibe nem beleszületett, hanem amiért megdolgozott. és higgyük el, hogy bár sokak alól kicsúszik a talaj, csekélyke százalékunk aztán mégis megéli a "majd"-ját. aztán pedig feléli... elfelejti a gyötrelmes perceket, a fájó pillanatokat. de akkor kérdezem én: mikor jövünk rá, hogy boldogok vagyunk?

éjszaka

Esőcseppek festik kis pöttyeikkel homályosra ablakomon keresztül az éjszakát, miközben denevérek harsogják túl minden egyes érintésüket az ablakkal. Elnyomják még a gondolataim is, amik valahol a város határain kívül ballagnak lefelé horgasztott orral a jövő felé vezető úton. belepillantok az éjszakába, és elkapom egy csillag tekintetét. nézem. ő is néz. kérdőn. tudni akarja, de nem árulom el. nem mondok semmit. úgyis tudom, hogy látja. nem akarom, de érzi a bizonytalanságot. reszketek. némán sírok. csak érzem. nem élem meg. nem élem át. pedig hagyom magam. nem mozdulok. tűröm.

szinte nesztelenül fordul másik oldalára az ágyban a kedves, de megérzem, hogy álmatlanul alszik. keres a kezével. engem keres. én pedig itt állok az ablaknál. a csillag még mindig engem néz. de már nyoma sincs a kedves pillantásoknak. zordan mereszti rám kérkedő tekintetét. felriadok az éber álomból. lassan, kedvesen lépdelek felé. megpuszilom a homlokát. fel sem ébred a mozdulatra, de két kezével magához húz, és megölel. alszik tovább. mostmár velem. nem álmodtam azon az éjszakán semmit. semmit. nem is akartam. az álomképben aludtam el, és arra ébredtem, amiről mindenki álmodik: nem engedett el.

Mr. Bűnbak, csókolom!

Kicsit haragszom. Még nem nagyon tudom, hogy kire: bűnbakkeresésből sosem voltam jó. de szólhatott volna. igazán megpendíthette volna, hogy nem lesz olyan könnyű ez a "nagybetűsnek" csúfolt izé. hogy van az, hogy az embernek végre megadatik, hogy beszerezze a boldogság receptjének hozzávalóit, de ha valaki nem konyhatündér, az cseszheti, utána meg hiába mondják, hogy edd meg, amit főztél... na, de ilyenkor akkor mi van?

mert a "nemvagyokráképes", "egyedülnemmegy", "félek", "bénavagyok" és társai hamar megtalálnak itt belül. pedig nem ezeket kellene kimondania a belső énnek. MEG TUDOM CSINÁLNI. ennyi. ezt kell mondogatni. és akkor majd bevonzom. akkor majd... akkor majd bevonzom! de majd "akkor" bocs Mr. Bűnbak, de köszönés nélkül megyek el melletted az utcán.

Ő az Ő

Ott álltam abban a szobában, ahol nyolc éve voltam utoljára. Abban a szobában, ahol nyolc éve voltam utoljára , és ugyanazon a napon először is. akkor is ott volt velem. akkor is fogta a kezem. de akkor még egy kislány és egy világban még a helyét nem találó fiú voltunk. de már akkor is ketten együtt voltunk a mindenség. Egymásnak. Fura érzés tört rám. a múlt élményei a könnyeimet csalták elő a szememből, a szám sarka mégis mosolyra görbült, mert most is fogta a kezem. nyolc éve még titok volt előttünk is, hogy Ő az Ő. akkor még titokban loptunk időt magunkra. De akkor is úgy ölelt, ahogy most: szerelmesen. megmagyarázni? nem lehet. nem is akarom. csak élni. átélni. nem ismét! nem is újra! tovább! már nem titok. már előttünk sem titok. Ő az Ő.

megválaszolatlan kérdés

nehéz volt megválaszolni a kérdést. órákat ültem a szökőkút előtt az Érsekkertben. Ott ültem az egyik padon, és közben gondolkoztam. a válaszon. álmatlan éjszakák és napközbeni bambulások. felzaklatott. nem értettem, hogy miért nem tudok válaszolni. nem is tudom, hogy mióta ülök itt. zaklatottan nyúlok a telefonhoz, és vadul nyomkodom a billentyűzetet. aztán már csak azt látom, hogy a jegyzetemen - amin már rengeteg elkezdett, de be nem fejezett mondat csücsül - elkezdenek elmosódni a betűk. sírok. a könnyeim potyognak a papírra, és satírozzák el a határozott tollvonásokat. befejezetlen mondatok: tervek. álmok és célok. mind áthúzva a papíron. az egyik lesatírozva, a másik pedig csak egy határozott mozdulattal áthúzva néz szembe velem. már nem látom őket. elmosódtak. én is homályosan látok a könnyektől. nem tudom megválaszolni a kérdést: hogy képzelem el magam tíz év múlva? aztán kijózanít egy gyermeki kacaj. pofon vágott a valóság. a jelen valósága! pedig csak egy kislány sétált el előttem. ő nevetett fel nem foglalkozva a holnappal. azon kaptam magam, hogy nevetek. a telefon, amin egy szépen megfogalmazott sms-ben írom le bánatom a "címzett"-nél üres. nem is tudom, hogy kinek akartam elküldeni. csak leírtam. hol leszek tíz év múlva? nem tudom. nem tudom rá a választ. de talán pont ez a válasz: nem tudom. ez ejt kétségbe. nem tudom. mi akarok lenni? miért akarjam tudni? az a fontos, hogy ki vagyok most. meg kell élni a most pillanatait ahhoz, hogy tíz év múlva már csak mosolyogva gondoljak vissza erre a bizonytalanságra. semmi baj! csak menni kell tovább. menni, és elhinni: jó úton haladok.

ihlet

furcsa kis játék ez. a szerző és a múzsája között. mármint... azt hiszem. azt hiszem, egy játék, ami az egyiket élteti, a másiknak pedig élhetővé teszi a létet. az egyiknek cirógatja az egoját, a másiknak hitet ad. furcsa játék egy furcsa pár között. igazi páros ez. élteti egyik a másikat. a nő a férfit, a férfi a nőt. költői pillanatok a szobrászi tehetség minden ecsetvonásában. a visszafogott káosz. a higgadt őrület. egy tekintet, egy érintés. és tehetetlenül átéli, ahogy megszállja az ihlet. aztán átadja magát az érzésnek. engedi, hogy ujjai között a toll simogassa a papírt. jönnek a szavak. átéléssel mozog az ecset a vásznon, és bátran szánkázik a színek között. megtalálja a formát a kéz. furcsa kis játék ez. a szerző és a múzsa között. a pillanatok játéka. köszönöm.

nézz az emberek szemébe!

egy könnycsepp. nem eltévedt, kósza csepp. szándékosan szánkázik végig az arcon. az arcodon. elmúlás? öröm? tétlenség? fájdalom? egy könnycseppben mind vagy bármelyik? egy könnycsepp simogatja végig az arcot. benne van az elmúlás, amit siratsz, aztán az öröm, ahogy eszedbe jut, miért sírsz. és hirtelen arcon csap, hogy nem tudsz mit tenni. ez az, ami igazán fáj. egy kis csepp. az arcodon. nem kell megszólalni. benne van minden.

amire ma sem vagyok büszke...

egy régi írásom... nagyon megrémisztett az, ahogy akkor, abban a pár órában viselkedtem. nagy tanulság volt. azt hiszem, ez az a történet, ami annyira meghatórozó volt, hogy azóta próbálok "nem előítéletes" lenni. Sokat vonatozom. A szükség. Édesapám által nem kell fizetnem a MÁV szolgáltatásaiért, így amikor sokan szitkozódnak, hogy mennyire koszos egy-egy fülke, mennyire büdös van a vé-cében, és minden bokornál megáll a vonat, akkor én… Én nem mondok semmit. Miért mon-danék? Tudom, hogy édesapám sokat dolgozott azért, hogy egy-egy szerelvény olyan legyen, amilyennek lennie kell. Tudom, hogy ő nem ad olyan munkát ki a kezéből, amire ne lenne büszke. Nem rajta múlik, hogy mennyire fogják megbecsülni a munkáját. Én meg nem tudom egyedül megváltani a világot, így inkább csendben maradok, és nem foglalkozom azzal, amit mások mondanak. Debrecenből indultam. Ismét Egerbe. Hogy iskolába menjek. Diplomát szeretnék jövőre. Főiskolára járok. Direkt vittem tanulnivalót is, hogy „Majd az úton!”. Pedig ismerem magam: sosem tudok tanulni a vonaton. De a saját lelkiismeretem megnyugtatására mindig van nálam valami tankönyv vagy füzet. Vasárnap délelőtt volt. Felszálltam a vonatra. Körül sem néztem, csak leültem valahova. Lepakoltam a táskám, levettem a kabátom, elővettem az mp3-lejátszót, és leültem. Amikor balra fordultam, akkor láttam, hogy a mellettem lévő „négyesülés” egyikén egy csavargó – leg-alábbis kinézetéből ítélve nem lehetett más – ül. Szinte kopasz volt, csak hátul volt egy ősz copfja. Nagyon sok ruha volt rajta. Szinte mind ki volt szakadva, és piszkosak is voltak. Két nagy szatyor volt nála. Kényelmetlenül éreztem magam, de nem ültem el. Nem figyeltem oda, nem érdekelt… …aztán elővett pár újságot. Koszos volt a keze. Régi, sárga lapú újságok voltak. Meztelen nők pózoltak benne. Végiglapozott egyet, aztán ráült, aztán még egyen végigfutott, és azt is maga alá tette. És így tovább. Aztán már nem volt mit nézni. Kifelé bámult az ablakon. Hirtelen elkezdett kutatni az egyik szatyorban. Fogkrémet vett elő. Tett egy kicsit belőle az ujjára. Elfordultam. Már csak azt láttam – hallottam –, hogy köpköd a kukába. Elfogott az undor.

Tiszafüredre érkeztünk. Rengetegen felszálltak. Egy negyvenes éveiben járó, jó megjelenésű nő ült le a csavargóhoz. (Némi fintorral az arcán.) És az emberek még mindig lépkedtek fel a vonatra. Egy idősödő házaspár kérdezte meg, hogy van-e még szabad hely a négyesben. A nő, aki az imént foglalt ott helyet, bólintott. Leültek. Hangosan tanácskoztak, vajon hol érdemes leszállniuk. Már körülbelül két-három perce ezt fejtegették, amikor a csavargó közbeszólt, tanácsot adott nekik. Egy mosoly, és egy „Köszönjük!” volt a reakció. Beszélgetésbe elegyedtek. A csavargó elme-sélte, hogy a múltkor talált egy baglyot. El volt törve a szárnya. Bekötözte, ápolta. És a madár meggyógyult! A pár csak figyelmesen hallgatta. Lelkesen mesélt. Mesélt, és mosolygott. Any-nyira őszintén, és annyira boldogan, mint egy ötéves kisfiú, aki még nem érti a világ dolgait, aki nem érti, mi miért történik körülötte. Ez a csavargó, akkor már nem csavargó volt a sze-memben. Egy bácsi volt. Egy már mondhatni öreg bácsi, aki egyedül utazik, ki tudja hová, ki tudja miért. Egy idős úr, akin meglátszik, nem kímélte a sors. Akit sokan elítélnek, és bánta-nak, azért mert… Nem tudom miért. Nem tudom, én miért viselkedtem így. Nem tettem semmi rosszat, mégis rossz embernek éreztem magam. A pár csak beszélgetett vele, és annyira boldog és hálás volt. Akkor értettem meg sok mindent. Fogat mosott. Fogkrémmel. Mint ahogy azt mi is tesszük nap, mint nap. Csak szeretne olyan lenni, mint egy átlagos, idősödő férfi. De ez a világ nem engedi. Ez a világ, amit mi alkotunk, mi formálunk, amit mi teszünk olyanná, amilyen. Mi! Mi, emberek. Mi emberek, akik felelősséggel tartozunk magunkért, és úgy gondolom, úgy hiszem, hogy egymásért is. Sokat tanultam ezen az úton.

Jelenet

Mindjárt indul a vonat, és még sehogy sem állok. Összepakolni? Természetesen mindig az utolsó utáni pillanatban. (Ez pedig mindig azzal jár, hogy valami otthon marad.)

Na, lássuk csak: mi is kell a fővárosi élethez?! Anyu-kaja! Mmm... az a rántotthús! Abból jöhet bőven a káposztasalátával együtt. Ruhák bepakolva. Legalábbis azt hiszem, mindent begyűrtem a nagy utazótáskába. A diktafon! Hol az istenben van az a vacak szerkezet? Pedig anélkül nem indulhatok el! Kell az önmegvalósító, világmegváltó, karrierelindító ötletemhez! Már csak félórám van, és még mindig itt állok játszós ruhában, és egyszerűen nem találom a diktafont. Anyu sürög-forog a konyhában. Mit pakoljak még? - hangzik a kérdés. Miközben én egyik kezemmel túrok a szobámban lévő dobozokban, másikkal meg húzom fel magamra a farmert, hanyagul odavetem - Mindegy. És megvan! Oké. Diktafon is pipa! Nagy boldogság. Majd azon kapom magam, hogy ülök az ágyamon, és lefelé görbül a szám. Miért van az, hogy mindig az utolsó pillanatban pakolok be? Miért az utolsó pillanatban kapkodok? A válasz, amin eddig annyit töprengtem, most nagyon hirtelen arcon csap: nem akarok elindulni. A csizmám egyik fele a szobában, másik felét az előszobában hagytam. Itt ülök félig felöltözve, és már mindjárt indulnom kell, de nem akarok felállni. Anyu idegesen kapkod - pedig én késem le a vonatot... Most nem! Nem akarok visszamenni. Jó itthon. Nagyon jó volt most itthon.

Papa

észre sem vettem. nem is éreztem, csak már azt, hogy ott van a gombóc a torkomban, és nem tudok megszólalni, csak a néma zokogás tör fel. és a könnyek. az a sok könny. és éreztem. végre megint éreztem. éreztem, hogy ember vagyok.
nem is tudom, miért sírtam. de megállíthatatlanul folytak az arcomon a könnyek. nem értettem. és most sem értem. csak éreztem, hogy találkoztam valakivel. találkoztam egy olyan emberrel, akit még csak nem is ismerek, de ez az érintés. pedig csak a kezem fogta meg. és eszembe jutott. eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor a nagypapám ott ült mellettem, és mesélt. és nevettünk. amikor még nem tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani. amikor még nem tudtam, hogy egyszer csak nem láthatom többet. és már nem fogja meg a tökmag kezem, és nem nevetjük ki többet az öcsém, és nem viccel meg többet. már alig emlékszem. csak érzem. és amikor megfogta a kezem, akkor... akkor ott volt megint az az érzés. ami hiányzik.

kartámla

ez a kartámla itt az enyém. az én ülésemhez tartozik. hihetetlen! három óra zötykölődés a vonaton, és még csak a kartámlám sem az enyém. keresztbe teszem, az ölembe rakom, rátámaszkodom a kezeimre. nem jó! sehogy sem jó! kényelmetlen! csak a kartámlát szeretném használni. megillet. én ezt a helyet kifizettem. 505 HUF. magyar pénz! a helyjegyem. a 22-es kocsi 33-as ülése az enyém. a kartámla is. hm... de csak három van. három? mondjuk... logikus. két ülés. kartámla: két szélen és középen egy. csak hogy valami elválassza intim szféráinkat. én és a fiú, aki mellettem utazik. ne érjünk egymáshoz. de ő megteszi. és megint. az a kartámla az enyém! nem jó. nem adja. de hogy adjam a tudtára? az az enyém. a 33-as ülés. és még dől is erre!!! ez felháborító. rátámaszkodik a jobb kezével az asztalra, és a bal kezét a kartámlára teszi. a közös kartámlára. 505 magyar forint volt a helyjegy. a 22-es kocsi 33-as ülésére. ő is ennyit fizetett. 505 forintot. egy ülésért és kartámláért. meg kell egyeznünk. kompromisszum. de hogy felezzünk? három órát zötykölődünk. ő is fészkelődik. kényelmetlenül ül. én is. 505 forintért. ennyi volt a helyjegy. a 22-es kocsi 33-as ülésének helyjegye. kartámlával...

hol és mikor. PONT!

Azt hiszem, valami mindig segít túllépni. Vagy csak továbblépni. Egy dal, egy kiadós sírás, egy éppen jókor megcsörrenő telefon egy kedves hanggal: "Hogy vagy?" De lehet az is, hogy az óra monoton lüktetése adja meg azt a lökést, hogy nem szabad ebben a monotonitásban rekedni. Nem az én tempóm a tik... tak... Nálam néha megszólal a vekker, amit sokan utálunk. még öt perc, még nyolc perc, még csak egy kicsit hagy maradjak. Még nem akarok felébredni. Pedig pont ez az, ami felráz, ami szó szerint felébreszt. És új lehetőséget ad. Ráébreszt: most! Minden perc több értékes pillanattól foszthat meg.

Emlékszem, hogy utáltam Szegeden reggel fél ötkor ébredni. De aztán minden reggel történt valami. vagy épp jó helyen voltam, (másnak) jó időben, és megmentettem egy életet, vagy éppen a másik kombináció játszott: rossz idő, rossz hely szereposztás, mert megbüntettek a villamoson. vagy csak ültem a villamoson, hallgattam a zenét, és néztem ki az ablakon a szegedi hajnalba. de amikor reggel hatkor megjelentem a stúdió előtt, a takarítólány mindig mosollyal - néha már-már a cinkosságot is éreztem ebben a kedves tekintetben és az őszinte derűben - fogadott, és már adta a kulcsot. egy szó sem kellett: már megint itt, már megint ilyenkor. de azért, mert akartam. semmit nem akartam jobban. csak alkotni. valami klassz kis dolgot. és úgy érzem, ez sikerült. és most lehet, hogy picit könnyes a szemem, mert lehet, hogy már a fél ország ismeri életem állomásait (cv), de még nem jött A telefon. de miért lenne ilyen egyszerű? valahogy azt érzem, hogy megint jó helyen kell lennem, jó időben. persze azzal az elszántsággal, jókedvvel, ami én vagyok. kell, hogy önmagam legyek. mert akkor hamar megtörténik. mert nem csak jó helyen kell lenni. nem csak jó időben. kell az a plusz adalék. TE! vagyis... Én. ez az a klassz dolog. hiszem!

amikor boldog vagyok

Elhittem... Igen, elhittem! De csak egy kicsit. csak pár pillanatra! Lehunytam a szemem, és csak átéltem. éreztem. persze ezeket a pillanatokat is megmérgezte a valóság tüskéje. hogy tudtam... tudtam azt, hogy ez mind nem igaz. csak hazugság. csak áltatás. pedig hagyni akartam magam. csak egy kicsit. hinni. azt hinni, hogy igaz, és csak utána visszacsöppenni a valóságba. talán ezért, talán másért, végül mégis hagytam. hagytam magam. de csak pár pillanatig! hagytam eluralkodni magamon az érzést. az érzést, ami megmagyarázhatatlan. az érzést, ami... ami... ami csak jó. de amikor becsuktam a szemem, kicsordult egy könnycsepp. pedig nem akartam. azt hittem, hogy erős vagyok. de aztán amikor boldog akarok lenni... boldog! csak pár pillanatra... akkor ezt megmérgezi a gyengeség. az a gyengeség, amiről nem akartam tudni, hogy létezik. amiről nem akartam tudni, hogy bennem is létezik.
mégis... megint lehunyom a szemem. és elhiszem. elhiszem addig, amíg csak lehet. és hiába érzem, hogy gyengülök. bennem van ez a furcsa érzés. ami... ami csak jó. az érzés, amikor elhiszem. elhiszem, hogy boldog vagyok.

Nagylány

Előkerült a régi naplóm... 2001... "csak nehogy én feleljek holnap", "ez a hülye német tanár megint röpdolgozatot iratott", "szembejött a folyosón az a 12. d-s fiú, és szemeztünk". Mennyi emlék. És mennyi akkor fontosnak hitt dolog. Persze azok is voltak. De aztán már a vizsgáktól kellett félni, a zárthelyiktől. Most meg... A holnaptól. Felnőtt lettem. Felnőtt lettem?!
Édesanyám sírva búcsúztatott, pedig már nem élek otthon hat éve. De azt mondta, hogy ez most más. "Dehogy más édesanya!" - mondtam neki. És akkor még el is hittem. Aztán fekszem az albérletben az ágyban, és rájövök, hogy tényleg más. És igaza van. Ugyanazok az emberek vesznek körül, ugyanazok a barátaim, ugyanazok hiányoznak, és én is ugyanaz vagyok. De már mástól félek. Az ismeretlentől.
Az újtól sosem ijedek meg, hiszen klassz dolgokat tartogathat, és mindig kíváncsian csodálkozom a világra. De attól félek, hogy egyedül kell megállni a lábamon. Persze tudom, hogy akikre eddig számíthattam mindig itt lesznek velem. De most minden új. Még a régi is. Ezért olyan kettős ez az érzés. Az ismeretlen élet, az új élet, ami a szeptemberrel köszöntött rám. Azt hiszem jó úton haladok. Boldognak érzem magam pillanatokra. És ez megnyugtat. Talán nem tévesztettem el a kereszteződésben az utam.
De ijesztő! Ijesztő, hogy nagylány lettem. Hogy nagylány lettem megint...

megint...

Megint vonaton. Megint úton. Megint összezárva a gondolataimmal. Megint nehéz. Pénz, szerelem, csalódás. A jövő. Hallgatom a zenét. A dallam kap el. A szöveget nem is hallom, csak a zongora és a gitár kellemes duettjének párbeszéde nyugtat. Sír az ég. A lehúzott ablakon keresztül esnek rám a könnycseppek. És én csak nevetek. Önfeledten kacagok. Szakad az eső. Megjöttem Budapest.

A pillanat

éreztem, hogy néz. zavarban voltam, mert nem tudtam, ki ő. csak éreztem a tekintetét. a tarkómon. hirtelen megfordultam, és egyenesen a szemébe néztem. egy idegen. de a pillantás: mintha mindig velem lett volna. egy pillanatra sem engedte el egymást a tekintetünk.
egymáshoz értünk. így még soha senki... és éreztem, hogy neki is fáj. fájnak ezek a percek, mert egyszer az egyik perc lesz az utolsó. és eljön az utolsó másodperc is. és elengedjük egymást.
sose tudom meg ki volt ő...
de azt tudom, hogy létezik az az érzés, amire mindenki vágyik, pedig el sem tudja képzelni, milyen. milyen az, amikor őszintén, teljes bizalommal érint meg valaki. valaki, aki nem ismer, de többet tud rólad, mint eddig bárki.
pár perc... a többi hazugság lett volna. nem hittünk volna. sem egymásban, sem önmagunkban. persze, hogy fáj. de azt a pár percet nem cserélném el. pedig tudtuk mindketten. már akkor, amikor nem kaptuk el a pillantásunk. ez nem múlik el ott, abban a pillanatban, amikor már nem érintjük a másikat. most is tart. akkor a megfékezhetetlen, őrült vágy, most a tépelődő gondolatok, a megválaszolatlan miértek.
de! köszönöm!

Nádasdi Anikó - személyiségelemzés. Aki nem hisz, járjon utána :)

Trigram: Li

Ragaszkodó típus. Fontos, hogy álljanak mellette. Valakihez kell tartoznia, különben összeomlik. Akire számíthat, ahhoz a végsőkig ragaszkodik.

Kínai jel: (van, de nem tudom berajzolni...)

Jelképe: a tűz. Robbanékony, lelkes, rohanó. Rajongva híve az új eszméknek, ám amilyen gyorsan lelkesedik, olyan hamar hűlnek ki indulatai.

Értelmezése: Külsőleg energikus, magabiztos, erős. De a felszín alatt a tartalom szerény. Nincs mögötte különleges ész. E trigram szülötte tisztában van negatívumaival. Ezért gyakran szenved önbizalomhiányban, támogatást vár a környezetétől. Ezt gyakran meg is kapja. Állandó bizonytalanságban él. Még a sikeresen elvégzett feladatok is kétséggel töltik el.

Családtag: A családban nincs könnyű helyzete. Gyakran bíznak rá különféle munkákat, hamar bele kell tanulnia a nőik feladatokba. Ugyanakkor nem dícsérik eléggé.

Szimbolikus állata: a tigris. Ki kell harcolnia magának mindent. Gyorsan támad, gyakran sikertelenül. Szenvedélyes, hirtelen, lobbanékony, s azt hiszi, mindig győzhet.

Eleme: a tűz. Természetes aktivitása és lelkesedés előreviheti. Kedveli a viharokat, szeret indulatokat, érzelmeket kavarni.

Színei: lila, vörös

Illata: rózsa

Alakzata: kerek, gömbölyded formák

Drágaköve: rubin, jáspis

Évszak: nyár, az igazi forró napok időszaka

Jellemzése: Kívül kemény és hajthatatlan, belül pedig gyenge, sokszor üres. Kihívó, egyenes természet. Nem bujkál, nem hazudik, nyíltan vállalja véleményét. Gyakran felszínes. Hajlamos külsőségekből, első benyomásra ítélni meg embereket. Gyakran találja magát szemben nehézségekkel. A bonyolult feladatok nem rettentik vissza, bátran belevág dolgokba. Hirtelen ember. Gyakran bánt meg hirtelenségeivel embereket, de nem szándékosan. Szereti a szépséget, a ragyogást. Nehéz őt meglepni, vagy olyan feladat elé állítani, ami elrettenti. Ösztönösen megtalálja a nagy kihívásokat. Meleg és szenvedélyes természetű, jól kommunikál. Fantáziája szárnyal. A felszín sok hiányosságot takar, s ha erre figyelmeztetik, megsértődik. Amilyen gyorsan megharagszik, olyan hamar bocsát meg. Nincsenek tartós szerelmi bánatai. Nem túl ügyes, nem szívesen szerel, javít. Sokat törődik öltözködésével, lakása berendezéséve.

Egészség: Veszélyeztetett területe a szív, vérkeringés, érrendszer. Olyan hivatást válasszon, ami nem jár állandó idegfeszültséggel. A sok idegeskedés kihat a vérnyomására, keringésére. Ne dohányozzon, és kerülje az égetett szeszes italokat. Nincs szüksége rendszeres sportra, ehelyett inkább meditáljon, pihenjen.

Személyiségszám: 6

Szerencsés szám. Boldog múltat, örömteli gyermekkort jelent. A múlttal foglalkozók végig szerencsések. Gyakori a régész, kutató ebben a jegyben.

Karakterszáma: 9

Élénk, eleven, pezsdítő személyiség. Vidám, egyszerű természete ösztönzően hat másokra. Tisztában van saját értékeivel, ötletei gyakran meglepőek, bizarrak, szereti őket azonnal megvalósítani. Vágyait ritkán tudja formába önteni. Tökéletesen a jelennek él, nem nosztalgiázik a múlton, nem fél a jövőtől. Szüksége van korlátokra és rendre.

Energetika szám: 2

Segítőkész, készséges. Jóindulata szemmel látható. Megbízható, bár gyakran diplomatikus. A rosszabb típusba tartozó azonban kicsinyes, aprólékos. Gyakran túlságosan elveszik a részletekben.

padlón

a kudarc és a sorsom spanok lettek. de ez nem vicces! legalábbis még nem tudok röhögni. kell egy kis idő.
vannak emlékek, de amikor a jelen az, ami szomorú emlékként jelenik meg a tükörben, a tükörben, amiben magad látod, és a szemedbe kell nézni, az fáj. mocskosul fáj. az, hogy a lelked tükrébe nem látsz bele, mert a könnyek elmossák a boldogságot, és a csupasz fájdalom az, ami kirajzolódik. és remeg a kezed, remeg a lábad, és nem bírsz lépni. továbblépni. pedig továbbrúgtak. csak nem azon az ajtón estél be, amire számítottál. az mocskosul fáj.


érdekes ellentét ez, amikor azt érzed, hogy annyira fáj, hogy üres vagy. sírnál, üvöltenél, de csak nézel magad elé, mert nem megy. mert ehhez sincs erőd. pedig tudod, hogy ez segítene. de nem érzel ettől a torz fájdalomtól, ami végigfut a lelkeden, egyenesen a szíved bal kamrájáig, hogy érezz, hogy érezd, hogy vagy. és ezt onnan tudod, hogy érzed, hogy fáj.
és mocskos érzés, hogy tudod a megoldást, és nem tudod megtenni. pedig nem vagy tehetetlen. egyszerűen már nem megy. fáradt vagy. az életbe fáradtál bele.
szép. mi ez? önsajnálat? önsajnálkozás? vagy csak egy egyszerű mélypont, amihez már hozzászoktál?
és nézel a tükörbe. bele a szemeidbe, és elengedsz egy ócska mosolyt, egy torz vigyort, és azt mondod, hogy "leszarom". hm...
ez tényleg vicces!

‎"Meddig lehet hinni? Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor de...rül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél."

Emlék

Nem vagyok képes felejteni. Nem vagyok képes kidobni az emlékeim. Mindenhol körülöttem egy mosoly vagy egy mosoly, mely könnyre fakaszt, egy levél, egy koncertjegy, egy karszalag, egy idézet, egy fénykép, egy apró tárgy. És mégis mennyire hatalmas érzések és érzelmek kerítenek körbe eme apróságok láttán.
Egy cigispapír, egy műanyag pohár, rajta firka, egy cetli, rajta értelmetlen üzenet, melyet csak én tudok. Csak nekem jelent valamit. Egy szó, egy érzés, egy pillanat. Ezek vagyunk. Ez vagyok. Ami körülvesz. Béke, sírás, kacagás, kacsintás, nyugalom, pörgés. Ennyi minden vagyok! De nem tudom összepakolni magam.
Nem találom semminek a helyét. Pedig minden ittvan. Egyhelyen. Nem vagyok képes...

Álmok és célok

Az álmainkat és a céljainkat az különbözteti meg, hogy míg az egyikről ábrándozunk, a másikba hitünket is vetjük.
Cáfoljatok meg! Lehet próbálkozni! De aztán a sok érv rendszerében lassan a legtöbben igazat adtok majd nekem. Csodálom azokat az embereket, akiknek van egy álmuk, majd az, céllá válik. Egy gyerekkori álom beteljesülése a legcsodálatosabb. De miért vannak olyan kevesen azok, akik bíznak abban, hogy vágyaik testet öltenek? Álmaink és köztünk van egy fal. Talán azért, mert nem tudjuk, mit kezdenénk, ha tényleg megnyernénk az ötöst a lottón? Vagy megkapnánk álmaink autóját, és aztán ahelyett, hogy 200-zal tépnénk vele egy kihalt úton, inkább a garázsban óvnánk? Esetleg már nem merünk hinni a hőn áhított nagy Ő-ben? Megelégednénk 15 perc hírnévvel, mert félnénk a 16. perctől? Nem tudom.

Talán jó, ha valami csak álom marad. És amikor éppen ábrándozunk, a világ valós ködje helyett valahol rózsaszín felhő-tenger vesz körül. Ha csak pár percre is.
Talán félünk az álmainktól.

A célok kitűzése és elérése önbizalommal, akaraterővel és magabiztossággal öltöztet.
Akinek vannak céljai, van ereje. Látja az alagút végét. Tud válaszolni a miértekre.


Menekülni a valóság fogságából, vagy kapaszkodni minden erővel a céljainkba?

Ezt mindenkinek magának kell megválaszolnia! De bízni kell, hogy ami gyermekkorban még csak álom volt, azt mára kitűzhetjük magunknak reális célnak. Csak tudni kell, hogy az úton éppen merre kell fordulni.

Nekem egy célom van: megvalósítani az álmaim!

Ezt az írásomat egy számomra fontos embernek ajánlom, aki ma megküzd a szakadékkal a gyermeki mosoly és a felnőtti racionalitás között.
(De bízom benne, hogy épít egy hidat, amin mindig oda-vissza van lehetősége szaladgálni!)

Valahol bennem

Nem tudom, hogy mennyire vagyok kész erre az írásra. Talán semennyire. Talán már épp itt volt az ideje. Nem tudom.
Annyira jól elvagyunk a mi kis világunkban, a mi kis környezetünkkel. Ez, hogy kis környezet meg kis világ relatív. De valahol mindenki meghúz egy határt. És ahogy mindig lépdelünk életünk lépcsőfokain, azok, akikkel eddig egyszerre haladtunk, tudjuk, hogy még mindig lépdelnek ők is, csak vagy gyorsabban vagy lassabban. De nem nagyon figyeljük, követjük őket tovább. Hacsak nem ugyanabban az iramban szedjük a lábunk, és valahogy mindig azonos lépcsőfokokon haladunk.
De ez nem baj! Azt hiszem.


Tudom, hogy lehetetlen mindenkire ugyanúgy odafigyelni. És nem tarthatjuk észben, hogy kivel mi történik éppen, kinek mikor van a születésnapja, névnapja. Néha már csak az iwiwről értesülünk: ... új képet tett fel Kisfiam mappájába. Vagy esküvő mappájába. stb...
Jó is meg rossz is. Jó, hiszen legalább némi fogalmunk van arról, kivel miújság. Rossz, mert nem vesszük arra a fáradtságot, hogy felemeljük a telefont, megbeszéljünk egy személyes találkozót. Úgyis rendben van...
Úgyis... vagy mégsem...
Mindig feltesszük a kérdést egy-egy kényes szituációban: Vajon amiről nem tudunk az tényleg nem fáj? És ha később kiderül, akkor még mélyebben érint? Nem tudom. Dobálózom a kérdésekkel, de nem tudok rájuk választ adni. Talán nem is akarok. Talán szeretném, hogy mindig őszinték legyenek velem az emberek. Talán szeretném, hogy ha nem lenne semmi rossz, amit esetleg titkolni kellene előlem.

Én csak szeretném, ha azok a kötelékek, azok a barátságok, amiket érzek, és azok az emberek, akikre felnézek és tisztelem őket, ha Ti mindig ittlennétek. És ha akárhol is vagyunk a világban, valahol mindig összefonódnának a szálak. És... és... Csak azt szeretném, ha az élményeket nem csak mesélnénk egymásnak, és nem a régi közös élményekből táplálnánk a kapcsolatunkat, hanem egyre több közös kalandban - sírásban, mosolyban, örömben és bánatban - lenne részünk. Együtt!

Ezt szeretném kérni a Jézuskától!

egy beadandó

Olvassátok egy házi feladatom. Az interjú hosszabb volt, de a feladat határokat szabott:

Ki különleges? Az, aki olyan, mint bárki, de mégis más akar lenni? Vagy az, aki más, mint a többiek, de mégis olyan akar lenni, mint bárki?
Vastag Gyuri egy átlagos 25 éves srác. Számomra mégis különleges.
Főállásban dolgozik egy nyomdában, focizik két csapatban is, labdarúgó játékvezető, és ő ül egy szövetség elnöki székében. Nem feltétlenül nagy dolgok ezek, de az út, amit bejárt ahhoz, hogy ezeket mind elérje, nehéz volt. Gyuri a Hajdú-Bihar Megyei Siketek és Nagyothallók Szövetségének elnöke. Siket, csakúgy mint a tagok többsége. Könyvkötőként dolgozik egy nyomdában, mert máshol nem alkalmazzák. Így sok szabadideje volt, tehát két csapatban is tudott egyszerre játszani. Egy „halló” és egy „nem halló” csapatban – ahogy ő fogalmazott, aztán jött a játékvezetés, hogy – kellemest a hasznossal – legyen még egy tartalék pénzkereseti lehetősége.

Meghirdettek egy játékvezetői tanfolyamot két évvel ezelőtt, amikor Debrecen város és az itteni területi labdarúgó szövetség kampányolt. Interneten láttam meg ezt a hirdetést, megérdeklődtem, hogy jelentkezhetek-e, és megpróbáltam. Azért jelentkeztem, mert engem a foci nagyon érdekel, és ez egy pénzkereseti lehetőség is volt számomra. Aztán amikor elvégeztem a tanfolyamot, megpróbáltam mérkőzést vezetni. Tetszett. Volt negatívum, volt pozitívum kritikai részről is. De nagyon szeretem csinálni.

A tanfolyamon előre jelezned kellett, hogy hallássérült vagy, vagy kész tények elé állítottál mindenkit?
A kispályánál a tanfolyamon az egyik elnök nagyon sokat foglalkozott illetve dolgozott együtt siketekkel, és ő nagyon szívesen befogadott, és nagy támogatást kaptam a részéről. Például ingyen kaptam könyveket a tanfolyamra, és harcolt azért, hogy mérkőzéseket vezethessek. A nagypályásnál, amikor tolmáccsal jelentem meg, többen voltunk a teremben, mi hátra ültünk. Megkérdezték, hogy ki is vagyok én. Ekkor én jeleztem, hogy »elnézést kérek, én hallássérült vagyok« Szerencsére Csende Sándor elnök úr ezt meghallotta. Ekkor ő mondta nekem, hogy nehéz helyzetben vagyok, de erre én azt válaszoltam neki, hogy mindenképpen megpróbálom. Aztán amikor ki akartam fizetni a tanfolyamdíjat, akkor mondták, hogy térítésmentességet kaptam. Ezzel támogattak.


A kollégáid hogy reagáltak arra, hogy hallássérült vagy? Tolerálják, elfogadják, esetleg van, aki emiatt nem szívesen vezet veled meccset?
Változó partnereim vannak. Én részemről nem vagyok válogatós. Engem így kell elfogadni. Az ép hallású partnereimtől még soha nem kérdeztem meg, hogy elfogadnak-e. De valószínűleg igen, hiszen soha nem volt még ebből probléma, senki nem vetette fel.

És a közönség, a szurkolótáborok? Származott abból előnyöd, ami a hátrányod is, tehát hogy nem hallod meg azokat a bizonyos jelzőket, amivel a legtöbb bíró minden meccsen szembesül?
Én mérkőzés közben használok szemüveget, és ezért is csúfolnak a pályán. Ezt én tudom.
Ha például a hátam mögött csúnyán beszélnek, én nem hallom, ez kellemetlen lehet, és kellemetlen is nekem. A negatív és csúnya beszólásokat természetesen én mint hallássérült nem hallom. De engem nem érdekel, és talán jobb is, hogy nem hallom.
Volt olyan is, mikor szemben álltak velem, és úgy használtak trágár kifejezéseket. Ebben az esetben például megfenyítettem vagy eltiltottam a játékost. Amikor nem volt jó egy mérkőzés, akkor mondták, hogy – csúnya kifejezéssel – a süket bíró miatt, tehát a hallássérült bíró miatt. Sokszor az internetes fórumokon is látom, hogy beszélnek rólam.
A mérkőzések során előfordul általában egy rossz döntés is. Hozhatok én is rossz döntést, de jó döntést is. Ha rosszul döntöttem, akkor természetesen negatív kritikát, ha jó döntést hoztam, akkor természetesen pozitív kritikát kapok – tette hozzá diplomatikusan.


Te vagy az egyetlen siket játékvezető Magyarországon. Tudsz másik fogyatékkal élő játékveze-tőről itthon?
Van egy másik hallássérült játékvezető Magyarországon, Székesfehérváron. Ő nagyothalló. 15 éve aktív már ebben a szakmában.

A pályán nem csak játékvezetőként vagy jelen…
Igen, már 11 éves korom óta focizom. Siket csapatban és halló csapatban is. Illetve megalapítottuk a Debreceni Siketek Futball és Sport Klubját. Itt a siketeknek és nagyothallóknak lehetőségük van egyesületi keretek között bowlingozni és focizni.
A Siketek szövetségében alakult meg 1979-ben. Ott kezdte az egyesület, és a szövetségen keresztül működött, majd később önálló jogi személyiség lett 1989-ben.


Vannak még hasonló szövetségek Magyarországon?
Vannak, nem ez az egyetlen, nyolc ilyen klub van. Tavaly óta már hivatalosan országos bajnokságokat is szerveznek.

És az országos tabellán hányadik helyen álltok jelen pillanatban?
A Hallássérültek Országos Futsal Bajnokságában harmadik helyezést értünk el.

Van tapasztalatod halló és hallássérült játékban is. Kell különbséget tennünk a kettő között?
Ugyanazok a szabályok vonatkoznak ránk is, csak természetesen más a színvonal.
A siketek sokkal gyengébb színvonalon játszanak, gyengébbek a mérkőzések. Kevesebbet edzenek, és hát nem hanggal kommunikálnak az emberek, hanem jelekkel, és ez zavarhatja is a mérkőzést. A halló embereknél rendszeresen van edzés, sokkal felkészültebbek a mérkőzé-sekre, és ugye ők nem jelben kommunikálnak egymással, tehát nem kell a pályán még erre is figyelni. Ha kiabálnak, ők hallják egymást, és ezért náluk gördülékenyebb a mérkőzés. Ezért van ugye különbség az ép emberek és a siket emberek futsal-ja között.

Van a siketeknek és nagyothallóknak speciális sportja?
Nincs, viszont külön olimpiánk van. Hiszen mi nem számítunk parasportolóknak. Mi, magya-rok kiemelkedőnek számítunk a siketek olimpiáján vízilabdában, sakkban és teniszben.

A futsal-ban színvonalbeli különbségek vannak, ahogy fogalmaztál. Az élet más területein mennyiben nyilvánul meg, hogy fogyatékkal élsz?
Speciális iskolába jártam általános iskolába is, majd Kaposvárra kerültem, ott folytattam a középiskolai tanulmányaim egy integrált iskolában. Nem érzem, hogy bármiben is hátrányban lennék a többiekkel szemben.
Ez nem teljesen igaz! – vág közbe a tolmács. Egyszerűen lehetetlen munkát találniuk a fogya-tékosságukból kifolyólag. Bár ezt sehol nem vállalják fel. Sok helyen egyszerűen beszereztet-nek az alkalmazottakkal orvosi igazolást valamilyen egészségügyi problémáról, és így megfe-lelnek a statisztikai követelményeknek. A jelnyelv sem akkreditált, és az oktatása is egy va-gyon, tehát nem sokan jelentkeznek. Valahol így is nagyítják a szakadékot az ép emberek és köztük.

De sok kedvezményt kapunk – jegyzi meg Gyuri szerényen, majd folytatja – az Adidas, a Burger King például engedményt ad, ha felmutatjuk a fogyatékosságunkról az igazolást.

Hogyan lehet valaki tagja a Siketek és Nagyothallók Szövetségének? És ez a tagság milyen előnyöket vonz maga után? – teszem fel kissé célozva a kérdést.
Mindenki, aki siket vagy nagyothalló, és bejön az irodába, jogosul a tagságra, és ezzel együtt az előbb említett kedvezményekre, illetve részt vehetnek a rendezvényeinken.

Mint például? Milyen rendezvényeitek vannak?
Igazából megtartjuk közösen az általános ünnepeket, tehát rendszeresen szervezünk majálist, Gyermek-napot. Hasonló összejöveteleket.

És ezekre milyen tagjaitok járnak el?
Leginkább a siketek. A nagyothallók nem nagyon jelennek meg a közös programokon. Szinte csak a nyilvántartásba találkozunk a nevükkel – jegyzi meg Gyuri kicsit szomorkásan.

Gyurival a diktafon kikapcsolása után még beszélgettünk pár szót. Körbevezetett az irodában, ahol egészen otthon éreztem magam, nagyon családias hangulatú. Szeretne a játékvezetésben magasabb szintre eljutni, már csak egy év hiányzik ahhoz, hogy elkezdhesse az NB-s képzést. Megkérdeztem, hogy a továbbtanulás fel sem merült benne? Ekkor mondta, hogy sajnos nincs az az anyagi háttér, amiből ezt meg tudná oldani. Gonoszan megkérdeztem, hogy ez csak egy kifogás-e, mert fél az esetleges konfrontációktól, vagy tényleg az anyagi háttér az, ami ennyire mérvadó. Hiszen annyi pályázati lehetőség és kedvezmény van, amire jogosult lehet. De azt mondta, hogy a szülei is siketek, és valamiből fenn kell tartani a családot. Ha megtehetné, akkor valamilyen sporttal foglalkozó szakot választana, de egyelőre ebben a kérdésben még nem látja az alagút végét.
És lássuk be! Valahol ott tartunk, ahol a part szakad. Hiszen hiába a kedvezmények, ha egy-szerűen ez mégis egy ördögi kör marad. Ha feltűnne, hogy épp csak a lehetőségektől fosztjuk meg őket. Attól, hogy el tudjanak indulni. Sok társadalmi célú hirdetés foglalkozik a fogya-tékkal élők egyenjogúságával. És az üzenet el is jut. Pár percig… De a reklám végén Görög Zita is felteszi a kérdést: „Másképp néznél rám, ha valóban siket lennék?”

Hepe és Hupa

Valahogy akármennyire is fejtegetném és boncolgatnám a témát - ami jelenleg az életem - a bizonyítás végére, mint i-re a pont kerülhetne fel ez a közhely: Hepe és hupa. Hepe után mindig hupa jön. Ezzel vigasztalgattuk egymást pár napja. Nógattuk az orrunkat a jól befűtött albiban, és gondolkoztunk, hogy is legyen a holnap, hogy tényleg LEGYEN HOLNAP. Mert - és sajnos megint egy közhellyel erősítem meg magam, amit mostanság egyre többen érzünk - nincs miből megteremteni a holnapot, nincs pénz. A pénz nem boldogít, de szükséges rossz, hiszen hogy kiegyensúlyozottnak érezd magad, ahhoz az kell, hogy nyugodt legyen a lelked. Akkor lesz nyugodt a lelked, ha minden nap fel mersz kelni az ágyból, és tudod, hogy csinálni kell tovább az életet, az életed, akármi is történjen. És ehhez kell egy stabil anyagi háttér. (Jegyzem meg: szerintem!) De ha ez nincs...
Befordulsz... Nem mondom, néha segít. Néha nekem is kell az, hogy kicsit sajnáljam magam. De aztán tíz perc múlva ráébredek arra, hogy hiába nyomom ki állandóan a telefonom: a szundi úgyis megszólal nyolc perc múlva, és egyszer csak ki kell kászálódni az ágyból. És miután ez megtörtént, ráébredek arra, hogy elvesztegettem sok "nyolcpercet" arra, hogy sajnáltassam magam, ahelyett, hogy cselekedtem volna. És akkor már megint ott tartok, hogy utálom ezeket a szavakat: "ha" és "volna". Ha cselekszem és gondolkozom, netán kombinálom ezt a kettőt, akkor el is felejthetem az előbbi két idézőjeles szócskát.
De itt vagyok! Kikeltem az ágyból, és lehet, hogy tegnap ballábbal léptem először a talajra, és megbicsaklottam, de ma megint felkeltem és magabiztosan tettem le a jobb lábam a földre, és mellé még magabiztosabban csaptam oda a balt is, hiszen két lábon állni még is csak stabilabb.
Mindenki gondoljon emögé a metafora mögé azt, amit akar, vagy értsétek képletesen!
Ezt teszem most is. Összekapartam magam - hála a barátaimnak - és ha minden igaz, szép úton járok afelé, hogy egyszercsak rám szakadjon a bank. Na jó, ez csak költői túlzás, de azt is tudjuk: erőt kell meríteni az álmokból! És megint csak megerősítem magam, hogy ezeket az álmokat ha a végén nem is sikerül elérni, az út, amit megteszünk a cél érdekében, mindig tartogat valami újat, valami meglepetést, és talán többet is ad ez a sok élmény, mint maga az a sikertudat, hogy igen, elértem ezt a célt. Hiszen az is csak egy pipa.

Andikám válaszolta meg egyszer azt a MIÉRTET, amire sokáig magam sem tudtam választ adni: Miért hagyom ott Egert? Azt mondta, hogy van egy képzeletbeli és tudatalatti listám, amin már mindent kipipáltam. És valami újra vágyom. És higgyétek el - tudom, már néha unalmas, hogy valahogy szinte minden bejegyzésembe belekerül, hogy mennyire hiányzik Eger -, hogy az a sok élmény, amit én ebben a kisvárosban átéltem, az nem csak pár pipáról szólt!

Na de a kis kitérő után le kell hogy vonjuk tehát azt a következtetést, hogy hepe után mindig hupa jön - és persze ehhez kell hozzátennünk optimistán, hogy de utána ismét hepe következik!
Ugye Mirácska?

És még egy gondolat: A FELHŐK MÖGÖTT MINDIG SÜT A NAP!

"élmény"

Tegnap családi napon voltam egy óvodában. Az egyik barátnőm önkéntes. Egy családnak segít. Hozza-viszi a gyerekeket iskolába, óvodába. Mostmár heten vannak. Az anyukát hétfőn császározták. Két fogyatékos kisgyerek van még a családban illetve a másik két kis csöppség: egy általános iskolás - most elsős - kislány és egy óvodás kisfiú. Először a kislányért mentünk az iskolába, hazakísértük, majd kiderült, hogy az apuka nem tudja a gyerekeket elvinni az oviba a családi napra, mert otthon kell maradnia a két beteg csöppséggel. Hát felkerekedtünk, és elsétáltunk négyesben az ovihoz. Eközben beszélgettünk, és meséltek a napjukról. Mondták, hogy egeret láttak, mert az van otthon. Heten élnek egy szobában. Mit mondj erre egy gyereknek?
Ottmaradtunk a kislánnyal és a kisfiúval a családi napon. Az óvónéni egyszer odajött hozzánk, mert tudta, hogy Mirácska az, aki segít a családnak, és beszélgettünk egy kicsit. Mondta, hogy a kisfiú nagyon aranyos, de körülbelül két évvel el van maradva a többiektől.
Aztán eljött a fél hat, amikor is menni kellett haza. Úgy volt, hogy az apuka jön értük, de mint kiderült, pont elkerültük egymást.

Elgondolkoztam. Vajon mennyi esélyük van ezeknek a gyerekeknek kitörniük ebből a helyzetből? Istenem! Annyira furán érzem most magam. Igazából nem is akarom tovább ragozni ezt a sztorit. Csak leírtam, mi történt velem tegnap. Nincs a sorok közé rejtve semmi plusz. Minden kiderül a száraz tényekből.
útravalóul: www.youtube.com/watch?v=_bxE3W1RTz8&feature=related (strong enough)

Diákigazolvány

Először is köszönöm SZTE, hogy vagy nekem. Nélküled biztosan teljesen unalmas lenne az életem, nem lenne ilyen kalandokkal teli.
Szeretnék nektek elmesélni egy rövidke kis történetet. Tanulság? Nem tudom, hogy lesz-e. Ha valaki ebből le tud valamit szűrni, az kommenteljen, mert én ezzel már nem tudok mit kezdeni.

Első félévben diszkriminálva voltam. Igen kérem szépen! Nem hallgató voltam érvényes diákigazolvánnyal, hanem egy senki. Sehol nem fogadták el az EKF-es diákomat. Semmilyen diákkedvezményben nem részesültem. Mit tesz ilyenkor az ember? Mit tesz ilyenkor egy SZTE-s hallgató? Elmegy a HSZI-be (Hallgatói Szolgáltató Iroda), és szépen igényel egy SZTE-s diákigazolványt. Egy szőke elsőre szimpatikus lány állt a rendelkezésemre. Készségesen elfogadta a szépen és precízen és OLVASHATÓAN (ez a későbbiekben lesz fontos) kitöltött űrlapot, és mondta, hogy akkor kiállítja nekem addig az ideiglenes igazolványt. Én ökör, mondtam, hogy arra semmi szükség, hiszen nekem van már diákigazolványom, csak éppen másik intézmény neve szerepel rajta. Ekkor közölte, hogy ilyet nem lehet csinálni! Én meg közöltem, hogy az sem kellemes, amikor kicsesznek az emberrel pusztán azért, mert nem tud felmutatni SZTE-s diákot annak ellenére, hogy itteni hallgató is vagyok. Alkut kötöttünk, megbeszéltük, nincs is ebből akkora baj. Akkor legyek türelmes, és várjak szépen kb 2 hónapot, hiszen akkor érkezik meg majd az igazolvány.
Én két hétig teljesen türelmes is voltam, egészen addig, amíg valahogy el nem tűnt az összes iratom. Az nem vicces! Szépen elsétáltam a HSZI-be, ott fogadtak, elmondtam a problémámat egy ott dolgozó lánynak, aki nagyon készségesen elmondta, hogy itt egy csekk, sétáljak el a postára, fizessem be, csináltassak egy fényképet, és már rögtön ki is állít egy ideigleneset. Ez mind meg is történt, aztán mikor visszamentem, az a szőke lány fogadott, akivel két hete találkoztam itt. Neki is elmondtam, hogy mi is történt, és közölte, hogy akkor igazoljam magam. Mutattam neki az arcképes igazolványom, amin még a személyi igazolványom száma is fel van tüntetve, de azt mondta, ő ezt nem tudja elfogadni. Nem nagyon értettem, de az utalásaiból felfogtam aztán, hogy ő erősen azt hiszi, hogy kamu az egész, és a matricával boltoltam. Mit volt mit tenni, telefon Egerbe, ahol kiállítottak nekem egy ideiglenes diákot.
Eltelt a két hónap, és várakozásaimat beteljesítve megjelent az ETR-ben, hogy "huhúú hülyegyerek! megjött a diákod!" Öröm, boldogság. Az, mi? Én kis naiv! Bementem a HSZI-be, ahol közölte velem a szőke lány, hogy ha tegnap jöttem volna, akkor ki tudja adni, de ma már nem. ??? Majd jövőhéten. Nem voltam ideges! Aztán jött a jövőhét annak rendje és módja szerint, és mentem a diákért. Szintén a szőke lány (hogy annak nincs jobb dolga, csak hogy az én agyamra menjen!), és bájos mosollyal hátrament, majd egy érdekes arckifejezéssel állt meg előttem, amit a következő mondat kísért: "Van egy kis probléma..." Pfff. Probléma??? Elírták a születési dátumomat. 1985. 02. 10. De mondta, hogy ne aggódjak, ez csak pár hónappal van eltolva, ne intézkedjek, felesleges. Azt persze elfelejtette az orromra kötni, hogy tényleg mindenhez a diákom kell! Na mindegy...
A tegnapi napig nem is érdekelt, már megszoktam, hogy Szegeden öregebb vagyok a kelleténél. Diákérvényesítés. A srác nézi a monitort, nézi a diákom... Mondom, jah, igen egy kis kellemetlenség. Bájos mosoly, de ennek ellenére hátramegy. Majd közli: ő ezt nem érvényeítheti, új diákot kell csináltatnom! Szerintetek mennyire lettem ideges? Úgy diszkréten! Ennek hangot is adtam! Miért én fizessek, mikor OLVASHATÓAN kitöltöttem és leadtam a papírt, majd fent Pesten elcseszik. Akkor miért rajtam csattan? Hihetetlen...

Adós vagyok pár rövidke történettel na meg klipekkel! De hogy mindenkit kiengeszteljek, kettő klipet is feltöltök. Na de sztori! Képzeljétek, tegnapelőtt este elsírtam magam. Nem kell megijedni, semmi baj nem történt! Vagyis de, egy picike... Szóval szerdán bemutatták az art'n'go-sok a műsoraikat. Az egyikben volt egy gyönyörű szóló. Ez nem is jó szó. Egy nagyon kemény zenére - ami a munkáról és a munkamániáról szól - volt egy tánc. Joseph, egy kedves barátom szólózott. Láttatok még csodát! Szavakkal nem tudom leírni. És annyira fura, mert ez a csöpp kis fiú egy tünemény. Egy szerény kis tünemény. És ilyet! Ilyet a legnagyobbaktól lehet látni. Na másnap, tehát csütörtökön irány a próba, hogy megint megnézhessem. És... És... már nem szóló. Kiderült, hogy előző nap improvizált. Ohhh. Ilyen tehetséget! Ez valami hihetetlen!
jajj, nem lehet feltölteni a videot. túl nagy! hmhm... hazamegyek és átkonvertálom! ígérem!

Egy rovid kis szosszenet

hello mindenki!
nah, hat elerkeztunk az utolso naphoz, ami a dolog erdemi reszet illeti. holnap utazunk kolnbe, megnezzuk a masik projekt produkcioit, lesz egy diszkret buli, es vasarnap irany haza. Na jo, csalok egy kicsit, mert a terveim kozott az szerepel, hogy Abonyba vezet az utam, hiszen draga Tibcso baratomnak akkor van a szuletesnapja :)
jajj, ma meg augusztus 20-zunk itt, Nemetorszagban. Szerintetek? Jajj, tegnap megerkezett az egyik magyar szervezo, Akos. Nekik is van most itt valami meeting. Szerintetek eltuntettek a borondjet a repuloteren? En nem is tudom, hogy mit csinalnek, ha velem ilyen tortenne. O lazan veszi.
Na, ma vegre elkeszul a videoklip a csodalatos dalunkhoz. Legalabbis azt hiszem. Nem en csinalom. En egy masik notan dolgozom. Az kesz lesz ma. Szerintem fel is toltom ide.
Jajj... lepnem kell. Mindenkinek tovabbi szep napot!
Aniko voltam. Ki lett volna mas... :D

A krumpli és a rapszóló története

Hát gyerekek! Ilyet még nem pipáltatok! A kaja:
REGGELI: bőségtál: nyócféle szalámi, hatféle sajt, háromféle müzli, narancslé. Szal minden, amit akarsz.

EBÉD: ami megmaradt a reggeliről, plusz nyócféle saláta illetve curry-leves három féle változatban (három naponta változik az állaga)

VACSORA: próbálnak a kedvünkben járni, és minden nap valami nemzeti étel van. Volt kínai, volt olasz (spagetti), volt barbecu party, volt amerikai party (hamburger és sültkrumpli)

Na és a lényeg! Az egyik nap az volt kiírva a táblára, hogy krumpli-party. Wow! Gondoltuk végre lesz normális sültkrumpli. Aha! Egy frászt! Ezt kaptuk a tányérunkra:


Igen, jól látjátok! Egy darab főttkrumpli. Pfff. Szerintetek???

Szóval éhezünk :) Nem! Egyébként nem! Mindenből kapunk mindig bőségesen! Meg tényleg jó a kaja. Vagyis a vacsora mindig változatos. De napközben mindig ugyanazon csámcsogni... Visszasírjuk a menzakosztot.

Nah! De volt ám buli is!!! A két szervezőlány kitalálta, hogy ROSSZULÖLTÖZŐS buli legyen! Mindent magunkra aggattunk, amit el tudtok képzelni! Lesznek képek is! Majd mellékelem! Nagyon jó kis party volt!

Na de a legdurvább! Új becenév iwiw-en: LIL KIM! A sztori a következő. Mivel én peer coach képzésen veszek részt, ezért azon kívül, hogy megtanuljuk a specifikális dolgokat, el kell sajátítanunk azt, hogy ezt a tudást hogyan adjuk tovább. Így most az elmúlt napokban volt egy táncóránk illetve egy zene óránk. A hangsúly az utóbbin van. Véletlenszerűen beosztottak minket három csoportba. Minden kis bagázsnak írnia kellett egy dalt. Ezzel nem is lenne akkora probléma. De hogy felvételt kell készíteni, és mindenkinek ügyködni kell benne... Na ezzel már voltak kisebb problémák. A csapatmegbeszélésen amikor rám került a sor, kiderült, hogy zeneileg semmihez nem értek :( Na de legyünk kreatívak: rapeljek. Szerintetek hogy reagáltam? Azt hittem, hogy viccelnek, és elkezdtem hangosan hahotázni. De senki nem nevetett velem. Akkor esett le, hogy ők ezt a feladatot komolyan gondolják. Na, hát azért vannak a kihívások, hogy megküzdjünk velük, szóval őrült lendülettel elkezdtem szöveget írni. Összehoztam nyolc csodálatos sort! Megbeszéltük, hogy legyünk vagányak, és menjen három nyelven a nóta: angol, német és MAGYAR!!! Szóval megírtam a kis rapbetétem, majd mondták, hogy írjak még hozzá! Huhúú!!! Na, ez is megtörtént, aztán irány a stúdió. Az ének hamar megvolt, aztán jött Brigitte. Ő egyébként itt tánctanár. Na, mire vele végeztünk... A rapbetéte nagyon klassz volt, de szegény énekhang nélkül született. Ezzel nem is lenne gond, mert én is, de én ez tudom. Neki sajna senki nem mondta meg... Ha negyvenszer nem, akkor egyszersem rögzítettük. És még buherálni kellett utána vele. Na, és végre következtem én :) Izgultam! De tényleg! Erre, becsörtet a Roots and Routes tv csapata, hogy jöttek kamerázni meg felvételt készíteni. Na mondom nagyszerű, hogy én vagyok az a szerencsés... Na, de felrapeltem, majd iszonyat tapsvihar! A kicsi fejemben a következő kép: ??? Mi van??? ??? Nem nagyon tudtam hova tenni. Mindenki éljenzett, hogy nagyon-nagyon jó volt! És hogy még egyszer kell rögzíteni, de azt is csak azért, mert duplán akarják nyomatni a hangom. Abba sajna belebakiztam, szóval összesen háromszor kellett felvenni. Na, kész is lettünk hajnalra...

Jól éreztük magunkat, és majd holnap prezentáljuk. Én itt le is tudtam magamban a feladatot. De a többiek, mint ma kiderült: NEM!!!

Ma reggel a meetingen, ahol mindenki ottvolt, kérdezték a szevezők, hogy na? Milyen volt a tegnapi feladat. És az egyik csapattársam felszólalt, hogy én, még sosem csináltam ilyet, és úgy, hogy bent voltak a tévések háromból felvettük a részem. És hogy mennyire jó voltam. Na, ezzel megindult a lavina. Ma már mindenki: Lil Kim, Fame C meg hasonló művésznevekkel aggattak fel. Sokan hallották is. Pfff... Még én sem hallottam a végleges verziót héj!!! Amit visszahallgattam tengap, szerintem az annyira nem jó, de ha ez kell a népnek... A bikicsunáj is befutott... :D
De annyira durva! Van, akivel még egy szót nem váltottam, és ma ordít utánam, hogy: ANIKÓ! és mutat valami nagy raper jelet :) Sztár lettem! hehe :D Megígérem, ha olyan minőségű - mármint nem a zene, mert az nagyon jó, meg tényleg stúdiófelvétel, hanem az én kis rövid felvillanásom - akkor felpakolom ide. Tervezzük, hogy a napokban klipet csinálunk hozzá.

Na de hiányzik az otthonlét...
Ma délelőtt egyedül voltam a coachommal, a többiek Németországról hallgattak előadást. Mi kimentünk az erdőbe, és csináltunk egy rövid természetfilmhez pár képet. Délután meg fotósuli volt. Bementünk a táncosokhoz, ott készítettünk róluk pár fotót, majd stúdióztunk, és mindenkinek csináltunk egy portfóliónyi képet. Meg lettem dícsérve :)

Most hirtelen ennyi. Körbementünk ma Viktorral. Hozta a kamerát, szóval otthonra is összevágunk egy kisfilmet. Ha úgy alakul a dolog, hogy időm engedi, akkor megvágom, és felpakolom ide! De arról tudni fogtok!

Na, üdv Remscheidból :) Puszi mindenkinek!!! És nagy lovelove!!!

helyzetjelentés Remscheid-ból

Nem tudom, mennyire lesz összeszedett ez az írás, mert az agyam olyan szinten le van terhelve, hogy csuda. Mindenhol angolul beszélnek, amit valahogy meg kell értenem. Én németül beszélek, ami megerőltető. Mindemellett kreatívnak kell lenni na meg persze a valahogy a feladatokat is meg kell oldani.
Nem is tudom, hol kezdjem. A szobatársam egy német lány, Doarli. Hosszú, vörös rasta haja van. Jó arc. A médiás csoport az... hát nem is tudom. Na, de nem szaladok ennyire előre.
Magyarországról nyolcan érkeztünk. Párhuzamosan két program fut: az Academy, amit itt Peer Coach programnak hívnak, illetve az Art'n'go. Én az academy-n veszek részt. A magyar delegációból egy srác van még velem, Jerome. Neki a vére kínai, a szíve francia, de jelenleg magyar. Szóval bajban vagyok nyelv-ügyileg... Minden nap van egy nagy meeting, ahol a táncosok és a zenészek is ott vannak. Na meg a graffitis szekció is. Mindig van valami feladat... Aztán délután pedig a külön csoportos meetingek. Itt ejtenék akkor egy-két szót a médiás bagázsról. A vezetőnk Ascan. Ő egy német rendező, operatőr. Egy fiatal srác. Az első héten vele leszünk. A társaság: van Simon, Max, Doarli, Lisa, Kristina, ők mind németek, van egy holland srác, akinek nem tudom leírni a nevét. ööö asszem Gion. Nah, hát így alkotjuk a médiás részleget. De... Angolul megy minden. Nem mindent értek. Ez elég nagy probléma... De van még pár napon, hogy belelendüljek.
Na de egy-két tök jó játék, amit itt sajátítottam el.
Tegnap játszottunk olyat, hogy mindenki húzott francia kártyából egy lapot. Meg kellett jegyezni, hogy milyen szín van nálad. Aztán leültünk egy nagy körbe, és középre állt Sasha, akinél volt a pakli. Mindig húzott egy lapot, és hangosan mondta a színét. Akinél az előzőekben ilyen lap volt, annak arrébb kellett ülnie eggyel. Természetesen valakinek az ölében kötöttél ki. És addig úgy maradtatok, amíg nem hallottad megint a te kártyalapszíned. Akinek meg az ölében ültél, hiába húzták a lapját, mert amíg te nem mentél el onnan, addig ő sem tudott mozdulni. Volt, hogy egy ember ölében négyen-öten is ültek!
A másik játékot pedig tegnap éjfélig játszottuk. Már az is nagyon klassz volt, ahogy a csoportokat összeválogatták. Mindenki húzott egy borítékból egy cetlit, amin egy dal refrénjének egy sora volt. Össze kellett állnia a refréneknek! Én nagyon jó bagázsba keveredtem. Arthur, egy táncos fiú, Alex, aki egy graffitis lány, sőt ő a graffitisek vezetője, na meg Philipp, aki pedig zongorista. Mindannyian németek. Szerepeket kellett felosztanunk magunk között. Ki kellett választani egy embert a csapatból, aki a királylány lesz. A cél, hogy a te csapatod királylányának kezét kérje meg a király, a zsűri elnöke. Szerintetek ki lett a királylány nálunk? Én... Tök jó volt! Minden csapat más-más teremben volt, és folyamatosan kaptuk az instrukciókat kis üzenetek formájában. Jelmezt kellett tervezni, műsort kellett készíteni stb. De a legdurvább: a mi csapatunk koncepciója, hogy leszbikus királyságot hozzunk létre. pfff... LESZBIKUS KIRÁLYLÁNY VOLTAM! Az milyen??? Sajna nem nyertünk, pedig nagyon ütős kis dolgokat hoztunk létre.
Ma reggel újult erővel. na persze... ez hazugság! Annyira le van tompulva az agyam! Pedig szépen alszom, nem alkoholizálok. Mindig-mindig koncentrálás.
A holnapi napot kell valahogy túlélnem. Írnom kellett egy forgatókönyvet, amit holnap prezentálnék, és le is kell forgatni. De összeraktak most az egyik médiás lánnyal, aki nem tudom, hogy mit akar. Én vázoltam neki a saját elképzeléseim, de ő nem nagyon osztotta meg velem az övéit. Ma egész eset kerestem, de nem találtam. A szemem ragad le, szóval most megyek aludni. Majd reggel konzultálunk.

Búcsúzom is mára. Majd még próbálok netközelbe kerülni, és adok életjelet!

"Add tovább"

Most ez nem jó, most az nem tetszik... Hát persze! Ezt a legkönnyebb. De változtatni! Na az a kihívás! És ezért tartunk ott, ahol tartunk. És itt gondoljon most bárki bármire! Mert ezt mindenre rá lehet húzni. Hogy ott tartunk, ahol. Milyen ritkán figyelünk a másikra! Ezért sem akarok Budapestre költözni. Félek, hogy ott még ennyire sem figyelnek egymásra az emberek. Könnyebb elfordítani a fejünk, máshova pillantani. Igen, csak arról feledkezünk meg, hogy lassan már akárhova tekintünk, legszívesebben mindenhonnan elkapnánk már a pillantásunkat. Hogy miért? Mert mindenhol csak a rosszal szembesülünk. És akkor ki a hibás? Mert ugye ez a következő lépés! A bűnbakkeresés. És mindenki csak csúnyán néz majd a másikra. Meg lenézően. Meg ujjal mutogatva. Úristen! Érezzük, hogy hova is tartunk? Pedig ez percről percre rosszabb lesz. És az a legmorbidabb az egészben, hogy ezt ilyen rövid idő alatt az ellenkezőjére lehetne fordítani!
Emlékszem, régen mindig azzal piszkáltak, hogy mennyire naiv vagyok. Én mindig azzal védekeztem, hogy nem naiv, hanem jóhiszemű. És a kettő között éppen akkora szakadék van, mint a jó és rossz között. Az nem naivitás, hogy bízunk a másikban! A naivitás ott kezdődik, hogy hülyének néznek!
Na, hogy honnan ez az őrületes nagy dühkitörésem? És ez a hirtelen naivitás vs jóhiszeműség kérdés? Megnéztem egy filmet. És itt már meg is van a válasz arra is, hogy miért szeretnék a médiában dolgozni. Dolgozni... Na mindegy, nem ezt a témát akarom boncolgatni. A lényeg, hogy egy filmmel akkora hatást lehet gyakorolni az emberekre, hogy néha nem is hinnénk. (Ez lehet szándékos és abszolút véletlen is. Rosszul is sültek már el ilyen sztorik... Szóval a felelősség az még egy nagyon veszélyes dolog a médiában.)
Emlékszem, amikor megkérdezte tőlem Barna Béla tanár úr, hogy miért akarok újságíró lenni, akkor azt az egyszerű választ adtam, hogy mert akkor akit érdekel a véleményem az elolvassa, aki nem, az továbblapoz. De senki nem vág a szavamba, hanem végig tudom vezetni a gondolatmenetem, fel tudom sorolni az észérveim egymásra építve. És ki tudja, lehet valaki velem együtt meglátja majd a dolgokban a logikát. Hát a filmek is ilyenek. Ha nem tetszik, továbbkapcsolok.
De most! Sokkhatásként ért ez a film. A jövő kezdete. Hm... Már a cím is... Tehát új lappal kell indítani! Ki tudja, lehet, ezt már utólag én mesélem bele, de hiszem, hogy lesz ilyen. A sztori nagyon egyszerű: egy hetedikes kisfiú házi feladatot kap. És kiderül, hogy nem is vagyunk olyan okosak, mint egy hetedikes! Pedig egyszer láttuk mi is az egyszerűséget. Mikor gyerekek voltunk. Csak út közben felnőttünk, és eltévedtünk a realitások talaján. Szóval az a feladat, hogy tegyék jobbá a világot. Travis nagyon egyszerűen oldja meg a dolgot. Segít három emberen, és ezért cserébe nekik is segíteniük kell három-három emberen.



Hogy ilyen egyszerű lenne-e? Nem tudom, hogy ki gondolja azt, hogy naiv vagyok, és ki azt, hogy jóhiszemű, de szerintem igen! Ilyen egyszerű lenne! Szerintetek?

Mostanság

hmhm... hát igen. Rég mutatkoztam! Többen jeleztétek is, hogy nem ma volt már, mikor utoljára életjelet mutattam itt a blogon. De újra ittvagyok! És bevallom őszintén, van miről beszámolni. Sok-sok minden történt. A pesti sztorit tudjátok. Annak majd most lesz folytatása: két hét Németországban. Egy továbbképzésre megyek. Para. Annyira nem is várom, de tuttira jól mutat az önéletrajzomban. Meg a környezet. Hm... Remscheid-ba megyek. Az kb 50 km-re van Kölntől. Egy erdő közepén van egy akadémia. Egy művészeti akadémia. Csodálatos. Na meg sörautomatájuk is van :) Bezony. A program lényege, hogy 10 nemzetből jönnek fiatalok - zenészek, táncosok és médiások - és két hét alatt egy komplett showt kell majd összeraknunk, ami persze majd bemutatásra kerül. Meg persze augusztus végén nyelvvizsgázok, szóval csak jól fog ez jönni. Legyünk optimisták!

Aztán voltam most Campuson. Fokk-sátor!!! Nagyon klassz volt. Az Irie Maffia koncertem katarzis, a Kispál detto. Talákoztam egy kedves ismerősömmel, akiről kiderült, hogy a zenekarral van, és ő szervezi a szigetes búcsúkoncertet... pfff. Az milyen??? (Szándékosan nem írok nevet!) Szóval voltak meglepő dolgok. Anicsommal végigtomboltuk a két estét, amit kinn töltött. Egyébként tényleg eseménydús volt a Campus. Kéz-, láb- és szívtörés is volt. Persze nem mind az énrészemről.

Aztán mi történt még... Jajj, hát mostanság mindenki rámtalál :) Annyira boldogság! Ezalatt mit is értek! Az egri barátaim, a külföldön élő barátaim jönnek Debrecenbe, és mindenkivel találkozok. Mindig feldobnak ezek a dolgok. Nagyon is :)

Nah, hát tudom, hogy lógok még azzal a nagyon régen beígért filozofikus írással. Nem feledtem ám el, de még várat magára...

Boldogságosan szép napot kívánok nektek!!!
útravalónak a jelenlegi kedvenc számom: http://www.youtube.com/watch?v=sG8QgSzY3nI